A Hortobágy szinte tökéletesen sík, és nincs rajta egy fa sem. Jelenlegi felszínét a Tisza alakította ki, nem is olyan régen. Az elmúlt 10-12 ezer évben végigkanyargott rajta, és árvizek alkalmával feltöltötte kemény, agyagos hordalékával.
Ez a talaj, a szik, ha megázik, meglágyul, ha megszárad, beton módjára megkeményedik. Az alatta folydogáló, a talajfelszínhez közel elhelyezkedő talajvíz alkalmanként a felszínre kirakódó sótartalma a másik tényező, ami szinte elviselhetetlenné teszi a növényi életet. Ezekhez a mostoha körülményekhez még hozzátesz a helyi, kontinentális jellegű klíma, ami a Kárpát-medencében a legszárazabb.
Ezek a viszonyok egyértelművé teszik, hogy az intenzív mezőgazdaságról itt le kell mondani. Nem szabad a földeket felszántani, mert ha a felszíni sekély termőréteg a mélybe kerül, a felülre került fehér, sós agyagon évekig nem nő meg a gyom se. Így hát a legeltetéses állattartás lett a megfelelő haszonvételi forma.
A pusztai állattartás és az épített környezet
A hortobágyi szarvasmarhatartás még a XX: század elején is a hagyományos módon folyt. Ahogyan ezt szinte drámai módon Ecsedi leírja: a rendszerint rosszul teleltetett jószág az Isten szabad ege alatt él tavasztól őszig; a gyakran beköszöntő szárazság idején se takarmánya, se ivóvize megfelelő nincsen; a primitív enyhelyek nem nyújtanak igazán védelmet, sárban kell hideg földön feküdnie; a forrón tűző napsütés is megvisel embert és állatot is egyaránt.
Olyan állatfajtát kell tehát tartani, amelyik képes minden rosszat elviselni. Hiába kísérleteztek idegen fajtával, a bánásmód miatt nem tudott meghonosodni, egyedül csak a "birka", azaz a merinó juh.
A legeltetés a Hortobágy vonatkozásában több szempontból szerencsés próbálkozásnak tekinthető. A legeltetés soha nem volt helyben élő embertömegek egész évben való ellátására alkalmas tevékenység, ezért a Hortobágy ritkán lakott terület volt.
A pásztorkodás eredeti, és lenyűgözően célszerű „alkalmatosságai” itt maradtak legtovább használatban, annak ellenére, hogy már eljárt felettük az idő, de a helyiek - a látogatóktól függetlenül is - büszkén őrzik ezek elkészítésének és használatának módját.
Enyhelyek, hodályok és a pusztai védelem
A hagyományos tartási rendben a jószág tavasztól őszig többnyire a szabad ég alatt élt. A primitív enyhelyek nem nyújtottak igazán védelmet, az állatnak sárban, hideg földön kellett feküdnie.
A merinó igényes természete miatt nagy gondozást kívánt. Akolban, hodályban takarmányon telelt. Vigyázni kellett ellésére is.
A racka ezzel szemben rendkívül igénytelen, betegségre sem hajlamos juh volt, amely a hortobágyi tartási körülményeket jól elviselte, olykor fedél nélkül még a telet is a pusztán töltötte.
Az állatok tartásához kapcsolódó építmények ezért nem önálló, zárt gazdasági rendszert alkottak, hanem a legeltetés rendjét egészítették ki. A pusztai építmények értéke elsősorban célszerűségükben rejlett: a szél, a hideg, a sár, a napsütés és az időjárás szélsőségei ellen nyújtottak valamennyi védelmet.
A Hortobágy állatfajtái
Magyar szürkemarha
A szürkemarhának ismert volt egy erdélyi változata, és a XX. század fordulóján még számontartottak a Kunságban egy kékes-szürke ún. kun fajtát is.
Valószínűbbnek látszik azonban, hogy itt a Kárpát-medencében tenyésztették ki. A magunkkal hozott kisebb testűt az itt talált nagytestű vadtulokkal keresztezték. Így tehát jogos a magyar szürkemarha megnevezés.
Az ország más tájain, de még a szomszédos uradalmakban is, a XVIII. század végétől folyt a fajtanemesítés. A Hortobágyon viszont még a XX.
Rackajuh és merinó
A magyarok legrégebben tenyésztett juha, a fürtös, hosszú fedőszőrű racka. A Hortobágyon "riskásnak" nevezték.
A rackának több változata volt ismert. Vegyük mindjárt a hortobágyi rackát (Ovis strepsiceros hortobagyensis), melyet Alföld szerte és a Bakonyban is tenyésztettek.
A hím és nőstény egyaránt egyenes, felfelé álló, pödrött szarvú, melyet a Tátra vidéki gorálok magyar juhnak neveztek.
A másik az erdélyi racka (cigája), melynek szarva enyhén csavarodó és vízszintes állású, a nősténynek többnyire nincs szarva.
A Hortobágyon számontartottak még "purzsa" vagy "purzsás" juhokat is.
A juhtenyésztésben a nagy változást a spanyol eredetű, selymes szőrű merinó megjelenése idézte elő. Elterjedését a XVIII. század végétől a gyapjú-konjunktúra segítette elő, és mert a kereskedelemnek a racka durvább gyapja már nem felelt meg.
Kezdetben a gazdák idegenkedtek tőle, mert egy korábban ismeretlen betegséget, a rühbetegséget is magával hozta. A Hortobágyon a merinó első csapatát a legelő legsarkában, Angyalháza határán, a Téglaháton helyezték el, szinte karanténban. Nem is nevezték juhnak, csak "birkának".
A "kétnyíretű" merinó értékes gyapja és bővebb teje miatt azonban a hazai rackafajtáinkat a XIX.
Ló és sertés
Debrecen város közössége régtől tartott ménest a Hortobágyon. Legelső nyomaival a XVII. század végén találkozunk.
Ez volt a város törzsménese, amelyet azért tartottak, hogy a várost igavonó lovakkal elláthassák. Meglehetősen vegyes, többnyire kistermetű, ám szívós lovakból állott.
Az 1773-ban megújított ménesben már nemes fajtákkal is próbálkoztak, de sikertelenül. Majd amikor 1828-ban az újabb ménest felállították, közismert lótenyészetekből, túlnyomóan spanyol fajtákat vásároltak.
Az igazi fajtaváltás azonban csak 1885-ben következett be, amikor nóniusz vérrel frissítették fel a város törzsménesét. Ez a nóniusz vált a XX.
Ezen a tájon a sertés tekintetében ősi fajtának a "szalontai" vagy "réti" disznót tartjuk. Ezt a fajtát azonban a XIX. század közepén kiszorította a hízékonyabb és porhanyósabb húst adó mangalica.
A legelő állatállománya és szervezete
A Hortobágy térségein legelő jószágok száma koronként tetemes, bár a hatalmas legelőterülettel soha nem volt arányban. Csak a XIX. század 60-as éveitől vannak pontos adatok a legeltetett jószágok számáról.
| Állatfaj | 1880-ban összeírt állomány |
|---|---|
| Szarvasmarha és ló | 17.811 |
| Juh | 27.971 |
| Sertés | 9.610 |
| Összesen | 55.492 jószág |
A legtöbb jószágot 1880-ban írták össze, amikor is 17.811 szarvasmarha és ló, 27.971 juh és 9.610 sertés, összesen 55.492 jószágot számláltak.
Ez azonban csak Debrecen város és gazdatársadalma jószágállományát jelentette. Ehhez hozzá kell vennünk még a környező települések Hortobágy térségein legelő jószágait is, mert ezek a legelők nem választhatók el a pusztától.
A legelő állatok bizonyos egységekben jelennek meg az extenzív tenyészetben. Ezek egységét összefoglalóan "nyájnak" mondjuk, mely szó török eredetű, és a legeltetni kifej:ezéssel azonos.
Kisebb egységeket jelölt a falka, a darab, a tőke, amelynek a nyájon belül egy-egy gazda tulajdonát képező jószágegységet jelentette.
A ménes, gulya, átlagosan 500, de lehet ennek akár a háromszorosa is. A sertés és a meddő juh száma is hasonlóan alakulhat. A fejős juh azonban sokkal kevesebb lehet, mert a fejéssel sok dolga van a juhásznak.
A nyáj méretétől függ a felfogadott pásztorok száma. A ló és a szarvasmarha esetében 100 darab után számolnak egy-egy pásztorral.
Debrecen és a pusztai gazdálkodás
Debrecen a középkorban magánföldesúri mezőváros volt, sok kiváltsággal, pl. a mátai legelő és a Hortobágy halászatának jogával is rendelkezett.
Majd, amikor 1619-ben elnyerte a szabad királyi városi kiváltságot, sorra szerezte meg a Hortobágy térségében lévő legelőket is. Ettől kezdve a város és gazdatársadalma rendezkedett be a legelők hasznosítására.
A törzsgulya, Debrecen városa azért hozta létre már a XVIII. században, hogy szaporulatát eladva, hasznot hozzon a városnak. Vegyesen a sőrejószággal tartották együtt, tehát nem nemesítési céllal.
A pásztorrend és a pusztai építmények használói
A hortobágyi pásztorok meghatározó részét képezik annak a hagyományőrző rétegnek, amelyet a néprajzi szakirodalomban "pásztorrendnek" nevez.
A pásztorok jellegzetes, a parasztokénál régiesebb rétegkultúra hordozói és éltetői voltak, a Hortobágy esetében a XX.
Kezdetben a pásztorok többsége a debreceniek közül került ki, pl. az 1783-ban összeírt 83 pásztor közül 49 debreceninek vallotta magát, 22 a környező településekről, 12 pedig távolabbi vidékről származott.
A XVIII. század folyamán a szegényparaszti elem, a zsellérség fluktuációja vidékünkön is erőteljessé válik. Kialakul a részesaratók és a kapások rétege. Másrészük a pásztorkodást választja megélhetésének biztosítása érdekében.
A nagyértékű állatvagyont ugyanis az uradalmak, különösen pedig Debrecen városa és gazdaközönsége nem bízta nincstelen, "szélfútta" emberekre, hanem csakis olyanokra, akik rendelkeztek némi vagyonnal, saját jószágállománnyal.
Természetesen csak a jószágért felelős számadó esetében voltak ilyen elvárások. A bojtárokat viszont a számadó fogadta fel és ő felelt érettük.
"Míg a bojtárok sokszor valóban 'szélfútta' emberek, a számadó mindig elismert családból való, a címeres pásztorok valóságos dinasztiákból kerültek ki."
A számadó és a bojtárok
A számadó vagyonával felelt a rábízott jószágokért, kiválasztása tehát alapos körültekintést igényelt.
A pásztorok alkalmazása csak egy idényre, kihajtástól behajtásig szólt. A számadót szinte ünnepélyes körülmények között fogadták fel a gazdák.
A pásztorok társadalmában hierarchikus rend uralkodott. A számadó (juhok esetében a bacsu), aki vagyonával felel a rábízott jószágállományért, a legtekintélyesebb, bojtárjainak ő parancsol, az ő szava dönt.
Utána a számadó- vagy öregbojtár következik. Mint a számadó, rendszerint ős is nős ember, jó, ha van egy kis vagyonkája is, hiszen esélyes lehet a számadóságra a következő évi választáskor.
A bojtárok fiatal, nőtlen emberek, még a katonai szolgálat előtt állnak. A kisbojtár és a tanyás még gyerekember.
Ez a rangsor kifejeződik a bérekben is. A számadó beosztása szerint végzik a napi legeltetést és itatást. Csak a tanyás dolga tér el.
A pásztorok rangját az is meghatározta, hogy hol szolgált. Legrangosabbnak a hortobágyi pásztort tekintették, mert "az igazi pásztor Debreczen városánál szolgál".
Csikós, gulyás, juhász és kondás
A pásztorok társadalmában a tekintély, a rang szempontjából még az is számított, hogy melyik jószágfajtát őrzi. Legtöbbre az értékes nagyállatok (ló, szarvasmarha) őrzőit tartották.
A csikós és a gulyás között alig van árnyalatnyi különbség. A csikóst kiemeli nyakassága, büszkesége, az, hogy a ló nagyértékű állat, mozgékony, de könnyen sérülhet, terelése kipróbált, ügyes embert kíván.
Ilyen adottságok birtokában a csikósnak - érthetően - nimbusza volt a pusztában.
Ám a gulyás sem volt alábbvaló, hiszen ő is lovon járt, s a szarvasmarha is nagyértékű állat. A Hortobágyon a gulyás a legnagyobb múltú nagyállatőrző pásztorunk.
A juhász a pásztorok Háry Jánosa. Nagy mesélő. A juhok mellett (ha nem fejős) jut ideje a művészkedésre.
A pásztorművészetben különös kiválósággal jeleskednek. Ők azok, akik közül a juhászkodással többen tisztes vagyont is tudtak szerezni.
A kondást a télen-nyáron legelőn tartott sertés őrzése kemény próbára tette.
Az állatok nyilvántartása és azonosítása
A pásztor munkája kihajtáskor a jószág számbavételével veszi kezdetét. Az írni, olvasni nem tudó pásztornak ismernie kellett a "számrovást".
Erre szolgált a rováspálca. A számrovást gazdánként egy négy-, hat- vagy nyolcszögletes rováspálcán vezették, melyre jobbról balra haladva, bicskával vésték fel a számokat, melyek hasonlítottak a római számokhoz.
A rováspálca egyik vége a fej, ahová a gazda jelét vésték fel. A szaporulatot a többitől vonallal elválasztott "tőkerovásra", az elhullott jószág számát pedig a "dögrovásra" jegyezték fel.
Hogy a rováson lévő jeleket ne lehessen meghamisítani, kitalálták a "párosrovást", ami tulajdonképpen a pálca kettéhasításával járt.
Az egyik felét a gazda kapta és az őszi behajtásnál lehetett összeillesztve az eredeti feljegyzést ellenőrizni.
A jószág tulajdonos szerinti azonosítását a füljegyek és az égetett bilyogok segítették elő.
A valamirevaló pásztor azonban a természetes jegyek, tulajdonságok alapján is tudta azonosítani, hogy melyik jószág kinek a tulajdona, "mert ahogy két egyforma ember nincs, a jószág is különbözik egymástól".
Színe, a színek árnyalata, testállása, kora, szarvformája stb. sokszor fontosabb jegy, mint az egyébként is hamisítható, "elrontható" jegy.
Füljegyek, bilyogok és szoktatójelek
A füljegyeket főként a juhoknál alkalmazták. A két fülön lévő jegyek nagymértékben variálhatók. Mindegyiknek külön neve van (rózsás, ájos stb.).
A füljegyek alkalmazása Európa szerte ismert.
A tavasszal legelőre kihajtott, őszre megnőtt növendék marhát gazdája jobban felismerte az égetett bilyogról. Ha döglött a jószág, a pásztor is könnyebben tudott elszámolni a bilyogos bőrrel.
A bilyogzó vasból készült és azt felizzítva nyomták a jószág (szarvasmarha, ritkán ló) tomporára, esetleg nyakára.
Török eredetű bilyog szavunk feltételezni engedi, hogy már a honfoglaló magyarság ismerte és használta. Használatát, a tolvajlások elharapódzása miatt, a XVIII. századtól a törvények is szorgalmazták.
A bilyog rendszerint a gazda nevének kezdő betűit ábrázolta. Debrecen város törzsgulyáján a DV betűket alkalmazták.
A juhászok között ismert volt az ún. "szoktatójel". Ezek közül a lópatkót, sarlót, kalapácsot stb. ábrázoló, fából készült, apró páros jelek közül elléskor a nagyobbik az anya, a kisebbik a bárány nyakába került felkötve.
Szoptatáskor erről jegyezte meg a juhász, hogy a kisbáránynak melyik az anyja.
Őrzés, veszélyek és pásztori eszközök
A pásztor természetes kötelessége a jószág megőrzése, akár élete árán is.
A XVIII. században még kaptak fegyvert a dúvadak ellen, de azt használhatták tolvajláskor, martalócok hatalmaskodásakor is.
A lényeg az volt, hogy a rábízott jószágot önkényesen elhajtani nem engedhette.
A farkasok ellen könnyebb volt védekezni. Ismerni kellett a gonosz emberek praktikáit, azt, hogy a pipába marhakörmöt, szőrt, kapcát égettek, hogy annak füstjétől a ménes, gulya világgá menjen.
Minél nagyobb az állomány és minél kisebb a legelő, annál nagyobb az őrzés gondja. Ha bőség van, az élősdiek miatt "elbogárzik" a jószág. Ha dörög-villámlik "széjjel ugrik" a ménes.
A jószág egybentartását szolgálta a kolomp és a csengő. A kolompost követi a többi jószág. A nyughatatlan, kóborlásra hajlamos jószág nyakába élesszavú, messzehangzó csengőt akasztott a pásztor.
A harang a szarvasmarha, a csengő a ló nyakába illő.
A pásztorbot
Az állatok őrzésénél a pásztor legfontosabb eszköze a bot. A csikós nem használja.
Ki-ki maga készíti el, a még lábon kiszemelt tölgy, som, szilva, körtefa hajtásából.
Hogy szép rücskös legyen, még kivágás előtt egy évvel bicskával bevagdalja. Kivágás után a trágyában érleli, pirosítja. Oltott mésszel, majd zsírral is megkeni, hogy fényes legyen.
A bot nemcsak terelő eszköz, hanem dobó fe...
A pusztai építmények kulturális öröksége
A Hortobágyra, mint turisztikai attrakcióra elsőként a néprajzkutatók hívták fel a figyelmet, akik felfigyeltek a helyi pásztorság ősi, keleti történelmi és néprajzi párhuzamokat mutató viseletre és az állattartás módszereire.
Maguk az állatok is jellegzetesen a Hortobágyhoz köthetők, a hortobágyi röghöz alkalmazkodtak, és a környezeti viszonyokhoz való tökéletes alkalmazkodásukkal a mai napig kitűnnek a hortobágyi rackajuh, de itt maradt fenn legtovább a magyarság történelmileg legfontosabb exportcikke, a szürkemarha, nem utolsó sorban pedig a nóniusz ló.
A pásztorkodás eredeti, és lenyűgözően célszerű „alkalmatosságai” itt maradtak legtovább használatban, annak ellenére, hogy már eljárt felettük az idő, de a helyiek - a látogatóktól függetlenül is - büszkén őrzik ezek elkészítésének és használatának módját.
Az ősi természeti viszonyok fennmaradása és a viszonylagos zavartalanság miatt napjainkra a Hortobágy a természet menedéke lett.
A jelenlegi gazdálkodás kialakulásának folyamata az időjárási és talajviszonyok miatt Európában teljesen másképp zajlott le, ezért tőlünk nyugatabbra nem találunk ilyen pusztaságokat, különösen nem ebben a léptékben.
Hortobágy - Puszta Napja
A Hortobágy természeti jelentősége
A puszta természeti értékeire a madarászok figyeltek fel először. A XIX. század végén jelentek meg az első tudományos publikációk a témában, és a Hortobágy azóta is a madarászok látogatásának célpontja.
A jelenleg Magyarországon megfigyelt 405 madárfajból mintegy 300-at láttak a Hortobágyi-halastavon, ezzel ez a szűk 2000 hektáros terület tekinthető a Kárpát-medence legjobb madarászó helyének.
A madárfajok közül a legtöbb a vízhez kötődő, vonuló faj, (létszámban a darvak és a vadludak, a ritkaság-előfordulások is ebben körben a leggyakoribbak), de igen jelentősek a pusztai madárfajok adatai is, mint pl.
A madártani értékek alapján, nemzetközi kezdeményezésre alakult meg 1973-ban, Magyarországon elsőként a Hortobágyi Nemzeti Park.
Magában foglalja a tulajdonképpeni Hortobágy középső 82 ezer hektáros területét.
Mint érintetlen terület, a Hortobágy a legkorábbi idők óta a vadászok élénk érdeklődését is kiérdemelte.
tags: #pusztai #epitmenyek #vasalo