Ragályi Ákos költészetében a társadalmi felelősség, a történelmi tapasztalat, az emberi méltóság és a változó világ kérdései egymást erősítve jelennek meg. Versei a személyes létállapotokat gyakran közösségi, politikai és erkölcsi összefüggésekbe helyezik.
A klímaslámmel kapcsolatban különösen fontosak azok a szövegek, amelyekben a természet nem puszta háttér, hanem az emberi élet, a történelem és a jövő jelképes közege. A szél fordulása, a nyár elmúlása, a víz, a hő és a levegő olyan képekké válnak, amelyek egyszerre beszélnek környezeti változásról és belső átalakulásról.
A természet képei Ragályi Ákos verseiben
Ragályi Ákos költészetének egyik meghatározó vonása, hogy a természet folyamatai az emberi sors és a történelmi tapasztalat hordozóivá válnak. A virágzás, a hervadás, az érés, a szélfordulás és a víz mozgása nem elszigetelt természeti jelenség, hanem a változás, a mulandóság és az újrakezdés költői nyelve.
„Rózsa”: a változás és a mulandóság képe
Fölszisszentél: ez a rózsa, ha porcelnból volna, micsoda bárgyú giccsbe fagyna ugyanaz a langy tea-szín, a sugaras vörös erezet, a szűz szirom, a gyöngy permet a csöpp bolyhokon, míly torz volna ragyogása is, milyen esetleges és hamis.
- Mert nem attól szép és igazi, hogy kelyhét így csak ő bontja ki, hogy porzói (épp ennyi s eképp) körülállják óvón a bibét,, hogy való példány s botanikát igazol, - de attól, hogy virág, hogy a húsán nem szintétikus harmat pereg, de ott záporoz gyönge rostjaiban az idő, hogy levágottan is egyre nő, hogy most ilyen s egy perc múlva más, hogy szűntelen, lázas virulás, hogy elhull és többé nem terem eleven mása már sohasem, hogy nem örök benne semmi, csak az ezer halandó változat.
Lényegét ha kőbe költenéd, ne testét mintázd - az életét, illatát, mely olyan illanó, mint kimondva elhaló a szó; azt a titkát kell megfejtened, hogy miképp egy és ezerszeres, sorság kell alakká öltsed itt: miként tölti be törvényeit, hogy micsoda zuhogásban áll, míg kigyújtja s elfújja a nyár.
A „Rózsa” a természet valódiságát a változásban és a végességben látja. A virág nem azért hiteles, mert változatlanul őrzi formáját, hanem azért, mert folyamatosan alakul: „most ilyen s egy perc múlva más”. Ez a szemlélet a klímaslám szempontjából is lényeges, mert a természetet élő, sérülékeny és állandóan változó rendszerként mutatja be.
„Krónika”: történelem, szabadság és közös világ
E korban, míg gyerekből férfi lettem, egész földrészek alatt zubogott az egyféle szabadság hővize.
Ha Kenyában hulla-halommal tömték el a forrása száját, Kongóban újra kibuggyant; és sárga-képű és fekete-testű s mulatt és rézbőrű testvéreim milliói véren vettek jogot - megalázván a megaláztatást - bosszu helyett az egyenlő boldogulásra.
És lenge áram-ernyőt levelezve szálldostak az űrben bölcs gyümölcsök, fém-ananászai a nagy földi nyárnak röpültek a holdba, az égbe e korban, míg gyerekből férfi lettem.
És pöfeteg füstgombák függtek a légben, bejárták - szürke kalózok - reményeink magasát; és megsűrűdött az egymásba kulcsolt emberkezek hálója alattuk - e korban, míg gyerekből férfi lettem.
A „Krónika” a világ történelmét a szabadságért folytatott küzdelmek és a technikai fejlődés kettős tapasztalatán keresztül jeleníti meg. A „nagy földi nyár” egyszerre idézi a lehetőséget, a fejlődést és az emberi civilizáció energiáját, miközben a „pöfeteg füstgombák” a pusztítás és a fenyegetettség képét hozzák létre.
A versben a földrészek, népek és történelmi események egyetlen összefüggő tér részei. A szabadság „hővize” egyik helyen elapadhat, máshol azonban újra felszínre tör. A természeti kép így társadalmi és erkölcsi jelentést kap: a közös emberi törekvések nem semmisülnek meg végleg, hanem másutt és más formában folytatódnak.
Klímaképek: hő, víz, levegő és vihar
A versekben a klíma nem tudományos fogalomként, hanem érzéki tapasztalatként jelenik meg. A hőség, az eső, a párás levegő, a víz felszíne és a vihar mind olyan erők, amelyek hatással vannak a tájra és az ember tudatára.
„A Sóstón”: az élő táj és a forrás
Rokoni táj ez, gyöngéd, ringató, tűnékeny párát illatoz a tó.
A gyerekkori emlék fénytelen vetített kép az élő díszleten: szikes nyárvég, fakó fürdőruhák, egy nagy napernyő: fonnyadt mákvirág, - átüt rajta az idei magas ég s e kapkodva öltöző tavasz.
S minden oly friss, mintha vadonatúj teremtmény volna: nemcsak a vadul buzgó hőforrás, a formás liget s a híd, mit jókedvében segitett világra itt az ember, - de a csöpp füvek, a nyurga nyárfák, az örök virágzás, minden e l ő s z ö r - v a l ó : a pinty dala, a vérehullató fecskefű kénsárga nedve, a rét mámora, a szédelgő jegenyék, s benn az erdőben, öreg fa tövén az óriás-hangya-boly, a kemény természet hitvesivé hóditott társsága, minden megnyílt konok titok.
„A Sóstón” című versben a táj egyszerre emlék és jelen idejű tapasztalat. A szikes nyárvég és a „kapkodva öltöző tavasz” egymás mellé kerülése a természet időbeli rétegzettségét érzékelteti. A tó, a hőforrás, a liget, a füvek, a nyárfák és az erdő együtt alkotnak olyan élő rendszert, amelyben az emberi beavatkozás és a természet működése összekapcsolódik.
A vers különösen erős képe az, hogy minden „először-való”. A természet nem ismétlődő díszletként jelenik meg, hanem mindig újonnan megszülető valóságként. Ez a szemlélet a környezeti érzékenység alapja: ami egyszer elveszik, nem feltétlenül tér vissza ugyanabban a formában.
„Fordul a szél”: a nyugalomból vihar
Fordul a szél. Csöndes volt még imént a táj, kék hártyaként feszült a vízre a békesség, ott túl a dombok íve nem tudta volna átmetélni még a nyári lég tömör, vajsárga kúpját, mélán és kéjesen lábfürdőzött a dús nád; és innenfelől a nyárfa-sereg miként őrjárat, útjában megállva, egykedvüen bámult a lomha tájra, inkább parádét, mint mennykőt s jeget sejtve; csak egy kopár jegenye csonkja rezgett, mint sebbe-tört meztelen tompa kopja.
De fordul a szél! S a dombvonulat kifenten áll; vad pánikban a nyárfák villámló pengéiket eldobálják, a könnyüléptű nádas szétszalad, és gyönge cserjék nyözsögnek riadtan, s lágy indák rínak a gyóntató forgatagban.
A „Fordul a szél” a hirtelen időjárási változás drámai tapasztalatát fogalmazza meg. A vers első részében a táj mozdulatlan és békés: a víz felszínét „kék hártyaként” feszíti ki a nyugalom, a nád pedig még „lábfürdőzik”. A második részben azonban a szél megváltoztatja a táj minden elemét.
A vihar nem csupán meteorológiai esemény, hanem a kiszámíthatatlanság és a sérülékenység képe. A nyárfák, a nádas, a cserjék és az indák mind reagálnak az erőhatásra. A természet itt nem statikus háttér: mozgó, érzékeny és egymással összefüggő élő közeg.
Felhőszakadással érkezett a vihar Balmazújvárosba, 06.13.
„Őszi meditáció”: az évszakok és az alkalmazkodás
Kábulatban múlt el tőlem ez a nyár. Orv záporai alatt hajadonfővel álltam. Hirtelen fáklyái már emlékül füstölögnek: nem símultak kezembe vezérlő világul. Hadd lépjek most megbékélt szívvel az őszbe.
Ifjúságom: fák sóhaja, ökörnyál - fölgombolyíthatatlan, meg nem rögzíthető. Férfikorom szikár törvényét hadd fogadjam olyan termő derűvel, mint őszét az idő.
Más éveken a lombok védtelensége fájt, hogy közibük puskáz a szél és mint fogolycsapat barnán, zörögve rebbennek meg és bicegve szállnak el vagy aláhullanak; de most húsos gyümölcsök étessenek örömmel, mézes szilvák, vörös dinnyék, őszibarackok; nem a hullás - az érés évszakát akarom látni a tájon és szivemben: volt erecskék deltáját s észrevétlen áramló páraképpen tengerből újratámadt kezdetek kezdetét!
Az „Őszi meditáció” az évszakváltást az emberi élet változásaival kapcsolja össze. A nyár nem egyszerűen elmúlik, hanem emlékké válik; az ősz pedig nem pusztán a hanyatlás időszaka, hanem az érés és a termés évszaka.
A vers a veszteség helyett az átalakulásra irányítja a figyelmet. A lehulló lombok képe mellett megjelennek a húsos gyümölcsök, a mézes szilvák, a vörös dinnyék és az őszibarackok. A természet körforgása az alkalmazkodás lehetőségét mutatja: az elmúlás mellett mindig jelen van az újrakezdés is.
Az ember felelőssége a természet és a közösség iránt
Ragályi Ákos verseiben a környezeti érzékenység nem választható el az erkölcsi és társadalmi felelősségtől. A tisztesség, a közös javak védelme, az emberi méltóság és a jövő iránti kötelesség ugyanannak a gondolkodásnak a részei.
„Tiszta szigorúságot”: közös javak és társadalmi ragály
Kinek István király orrát, fülét levágatta, az megtanulta, mint kell tisztelni a másét, és bélyeges lett élethossziglan, mert ama szokatlan és kegyetlen új törvény telt be rajta, mely tilalomfát állított a múltnak…
De köztünk (pedig tilalmunk akként új, hogy ésszerűbb minden eddig-valóknál!) köztünk óvatlan járnak s jeltelen a törvény-értetlen barbárok és naponként meggyalázzák a Miénket; részüket külön számítás szerint veszik ki mindnyájunkéból s fölénnyel néznek a gyanútlanok seregére, kik - nem keresvén - nem lelik a nyitját, miképp kell kiváltságtalan időkben kiváltságokat titkon csenni, közben a világ millióinak nevét rebegve s házra spórolva a szűkebb családnak, abból, mi a közös kádba befolytkincsből elcsíphető, vagy ósdi közönyünket kihasználva egyenként mindannyiunktól elzsarolható.
Nézzétek: még a lelkiismeret bántalmait sem sínylik ők azért, hogy lépten-nyomon a megvesztegetés vámját vetik ki ránk, csupán szoros kötelmeik végzése ellenében, - s ha egy-kettő akad, kit tettenérnek: mert utcán, üzletekben, hivatalban mind kiszolgáljuk gyalázatukat Példájuk pestis, fekete ragály, mit az eltakarított óriás dög, a magántulajdon még ittmaradt párája-bűze terjeszt, napra-nap új áldozatokat szedve az épek seregéből!
Nagy fertőtlenítés kell, tiszta szigorúság légárama!
Fogjatok össze, tisztességesek, nélkületek tehetetlen a törvény: bár bércen áll, seregtelen vezér csak; írjátok homlokotokra igéit, s hátráljon előletek holnapi kertünk fél-érett gyümölcseinek minden falánk, förtelmes tolvaja.
Perzseljen szeplőt arcukra a szégyen, záruljanak mind szorosabb magányuk gyűrűibe.
Kezetek tündököljön, hogy megkísérteni ne merjenek, de gyámoltalan méltatlankodássá áporodjon farkas-indulatuk, míg megértik, hogy embernek valóbb szabad rablásnál a társas szabadság.
A vers a korrupciót és a közös javak kisajátítását „pestisnek” és „fekete ragálynak” nevezi. A ragály metaforája azért különösen erős, mert a társadalmi rosszat terjedő, újabb áldozatokat szedő jelenségként ábrázolja.
A „holnapi kertünk fél-érett gyümölcsei” a jövő közös lehetőségeit jelképezik. Aki ezeket elrabolja, nemcsak jelenlegi erőforrásokat vesz el, hanem a későbbi nemzedékek esélyeit is csökkenti. A közösségi szabadság ezért összekapcsolódik a közös készletek, a közös tér és a közös jövő védelmével.
Emberi méltóság és társadalmi gondoskodás
„Az abaujkéri kastélyban”: a sérülékeny életek védelme
A gyermekek, kik itt élnek, a népnyelv szerint afféle „félkótyák”, „hibásak”, vízfejűek s agyhártyagyulladás áldozatai s akad egynehány mongoloid törpe is köztük (ők aligha élik túl a serdülőkort).
Régente a falu bolondja lett az ilyenekből, kutyát úszitottak rájuk, saját mocskukban henteregtek, s árokparton buktak föl többnyire.
(Hitlerék persze megoldották ezt a kérdést is - egy halál-injekcióval.)
Ma itt kastélyban nevelkednek ők, fehér szobákban - csupa fény a háló: a falán Glatz Oszkár és Szinyei- lenyomatok…
Nem olcsó kegyelet, nem jótékonykodás ez - felelős mű: kilencvennégy fiút s lányt harmadannyi felnőtt nevel, tanít, ápol s szeret: ó, micsoda sosemvolt bőkezűség!
Hogy e hazában, hol két háború és hány bukás és mennyi csüggedés törte a népet ötven év alatt, tellik e z e k n e k ágyra, takaróra, meleg ételre és fűtött szobára, az értelem s szépség fényére, sőt szeretetre, sőt hívő szenvedélyre: emberekre, kik kis ember-romokból - ostromolván a majdnem-lehetetlent - megpróbálnak ép felnőttet faragni csüggedetlen; s e lélek-alkotás mester-munkáját nem adnák oda semennyi pénzért, hírért, semmiért!
Mert mindezekre tellik.
És miért? Valami haszonért tán, vagy, hogy egykor visszadolgozzák azt, amit megettek? Hisz jó, ha minden másod-harmadik eltartja majd önnönmagát!
Miért hát? Mert emberek, mert szomjazzák a jót, mert rettegik a rosszat és nevetni, sírni tudnak, akármíly együgyűn, és a maguk módján még boldogok, igen, boldogok is lehetnek: így hát teljes joguk van embermódra élni, e Véletlen hinárából kimentett sebzetteknek a Törvény tenyerén; joguk van játszani, remélni, látni, tanulni, emlékezni, hinni, tenni, lebírni tébolyt és kora-halált!
„Az abaujkéri kastélyban” a társadalmi gondoskodás szükségességét állítja középpontba. A vers világosan elutasítja azt a gondolkodást, amely az ember értékét hasznossághoz, önálló keresethez vagy társadalmi teljesítményhez köti.
A kilencvennégy gyermek és a gondozásukat végző felnőttek közössége azt mutatja meg, hogy a védelemre szoruló életek támogatása nem puszta jótékonykodás. A meleg étel, a fűtött szoba, a tanulás, a szeretet és a biztonság az emberhez méltó élet feltételei.
| Motívum | Megjelenő jelentés |
|---|---|
| Hőforrás | Élet, megújulás, természetes energia |
| Szélfordulás | Hirtelen változás, kiszámíthatatlanság, sérülékenység |
| Füstgombák | Pusztítás, háborús fenyegetés, civilizációs veszély |
| Fél-érett gyümölcsök | A jövő közös lehetőségei és erőforrásai |
| Fűtött szoba | Biztonság, gondoskodás, emberi méltóság |
Nemzedékek, jövő és felelősség
„Mindhalálig”: cselekvés rövid időben
S ha összeütközünk (nyilván vaklárma csak, gyanús fél-okosok babonás hírverése), ha összeütközünk, ha egy napja-szakadt, tévedt csillag-kalóz mégis nekünk szalad, mi marad akkor az évre, a hóra, hétre, napra vagy percre vagy ami még hátra van, milyen külön szabály, milyen kivételesség, milyen rendkívüli készenlét, - csakugyan, változik-e a lét, ha záros sora van?
és ha tennünk csupán egy óráig lehet még, tudunk-e tenni mást, mint ha tízezer évre volna garanciánk?
Nem és nem, bármi más a haláltól való, hívatlan kínra-kéjre szegzettek kénytelen-kelletlen kancsal érve, sovány pót-eszme vagy közönséges csalás!
Nem, sehogy sem tudunk mást, mint oltani, vetni, így is, úgy is rövid időnk szárnya alatt, munkánk mesterien végezni, és szeretni, holnapban élni, mert holnap, ha nem mi, lesz ki helyettünk is szeret és épít és arat.
A „Mindhalálig” a cselekvés értelmét vizsgálja egy bizonytalan jövőben. A vers kérdése az, hogy megváltoztatja-e a mindennapi feladatok értékét, ha az ember tudja: az idő korlátozott.
A válasz egyértelmű: az oltás, a vetés, a munka, a szeretet és az építés akkor is szükséges, ha a jövő nem garantált. Ez a gondolat szorosan kapcsolódik a klímaslámmel megfogalmazható felelősséghez: a bizonytalanság nem indokolhatja a tétlenséget.
A „holnapban élni” egyszerre jelenti a jelenben végzett munkát és a következő nemzedékek iránti felelősséget. A vers szerint akkor is építeni és aratni kell, ha az eredményt talán mások élvezik majd.
„Kortársaimhoz”: közösségi cselekvés
Társaim, kikkel együtt énekeltem csatakos télben, viharok vonultán, szabad-e most ledőlnünk, mintha verten, e fényes időn, szabad-e vakulván babrálni sebeink - míg a megáradt jövőről botfülűek hangicsálnak?!
Kik osztályt tettünk bensőnkben a rendért, mi ne tudnánk, hogy jóra tér e föld itt, - s azért ne szólnánk, mert kegyét a megmért erőre látó talpnyalók könyörgik, kikre ásít a nép, mert szolga-szót hall, - mit kezdjen az unalmas bókolókkal?!
Vagy megfutnánk a kotta-forgatóktól? Bár alig volt, ki forgassa a kottát, mikor félve-fúlva jóról s a rosszról vallanunk kellett, - utóbb fellapozták és ránkolvasták bosszúsan tünődve: Nem forsriftosan fújtuk, hogy - előre
S most az ő kedvükért tengnénk, borongnánk?
Azok kedve nem kedvesebb-e nékünk, kik - milliónyian - szelik s vajazzák kenyerünk, kik föld alá szállnak értünk, s várják a dalt, mely igazul legyen szép, - az ízét élvezik, nem a receptjét!
Hisz tudtuk ezt mi mindig, nem koholtunk lombikban eszmét, hol bőszt, hol szelídet; mondtuk amit szánkon kivert a sorsunk, s amit az ész is hinni kényszerített, hittük, miént azt, hogy ki új hazát rak, előbb törvényt tesz, aztán magyaráz csak.
S szavunk most halkul? Tán mert nincs mi ellen vállalni - véljük - ádáz igazunkat?
Ej, a neheze most jön: készületlen élni azt, amit még vallani tud csak a száj, - mint mi valljuk, hogy küzdelem kell, s nem küzdünk szívünkben a szörnyeteggel.
Elő hát a sípokkal, üdvre-kárra fújjuk együtt, úgy boldogabb a nóta, fújjunk szamárfület, majom-pofát a titkos lopókra, orv fontoskodókra; fújjuk, hogy magunkat se kell kimélni, ha megkísért, mi langyos, lomha, régi!
S fújjuk együtt, hogy mint egy óriási pünkösdi rózsa, szirmokkal szivéig tömötten, kezdi naponként kitárni magát e kor - míg egész ezredévnyit robban pompája s teljében kiontja csupa-vörös fényét a csillagokra.
A „Kortársaimhoz” közösségi megszólítása a cselekvés és az önvizsgálat szükségességét hangsúlyozza. A „megáradt jövő” olyan időszakot idéz, amelyben a változás már nem halasztható, és amelyben a korábbi értékek gyakorlati megvalósítását kell elkezdeni.
A vers különösen fontos állítása, hogy nem elegendő a jóról és a rosszról beszélni. A nehézség akkor kezdődik, amikor az embernek „készületlenül” kell megélnie azt, amit korábban csak kimondott. A klímaválság összefüggésében ez a különbség a vélemény és a felelős életgyakorlat között jelenik meg.
Szabadság, technológia és civilizációs veszély
„Asztronauta”: az egyéni hős és a közös teljesítmény
Miért őt vette szárnyára a hír, miért nem a tervezőt, az építőket? - kérdeném; hisz ő a képletben az esetleges x, az eredmény úgy is kijön, ha más van a helyén!
És miért van, hogy mégis, magam is, ösztöneimmel érzem: ő a nagy, s a többi mind - tisztes vagy lángeszű - de érte felgyűlt élő s holt adat?!
Az „Asztronauta” a technikai fejlődés mögötti kollektív munkára kérdez rá. A világűrbe jutó ember a nyilvánosságban egyéni hősként jelenik meg, miközben a háttérben tervezők, építők és tudósok munkája áll.
A vers feszültsége abból fakad, hogy az egyén egyszerre „esetleges x” és mégis kiemelkedő alak. Ez a kettősség a civilizáció nagy vállalkozásaira is érvényes: az eredmény sok ember munkájából születik, de egyetlen emberi alak képes jelképpé sűríteni az egész közösségi teljesítményt.
„Lenin”: történelem, tömeg és áldozat
Elképzelem: az első sortűz után hogy állt ott, vakító homlokát az Időnek szögezve, s fölajzottan figyelt a lábrakelt tömegre, mely most dönti ki - tudta - sarkából a világot.
Hívta a megfogamzott csodát, s hozták a tépett, meggyötört katonák, az étlen rongyosok; ha egy a földre roskadt, némán fohászkodott: ó, hány halált kíván még ez az egyetlen élet!
A „Lenin” a történelem nagy átalakulását tömegmozgalomként ábrázolja. A „lábrakelt tömeg” és a „sarkából kidőlő világ” képei a társadalmi rend radikális megváltozását érzékeltetik.
A vers ugyanakkor az átalakulás árát is megmutatja. A „tépett, meggyötört katonák” és az „étlen rongyosok” képe a történelem emberi veszteségeire irányítja a figyelmet. A nagy változások mérlegén ezért nemcsak eszmék és rendszerek, hanem konkrét emberi életek is szerepelnek.
A költészet mint erkölcsi és közösségi tett
„Megszállottak”: a vers szolgálata
Nekünk többnyire józan alázattal vállalt hivatás, hogy költenünk adatott, ha nem írnánk verset, hát reszelnénk vasat, operálnánk sérvet vagy vezetnénk vonatot.
De nekik a versük - a közhely-bú, a kín-rím - valami gyilkos rögeszme, lázkiütés, viszkető, vacogtató csupa-kudarc sorsuk lunátikus meredélyén holdvilág-fogódzkodó.
Mi, bárha életünk a tét, eltöltenénk talán időnket mással is elégedetten; nekik a lehetséges földi üdvözülések közül a költészet az egyetlen.
Mi a szerelmet szeretjük, anyánkat, gyerekünket, a tiszta bort, a jó szót, mint bárki más; nekik szerelem helyett szerelem a vers, ital helyett ital, futás, cél, hit, árulás, bűn, feloldozás.
Mert, bár a születő szükséges szóért bizony mi szállunk pokolra - más a mi mániánk: hogy benépesülhet két lélek senki-földje, hogy világosabb lehet egy szavunktól a világ.
S ha mindent rendbe tennénk és elszegődne tőlünk a múzsa, hát nem halnánk bele; de ami szolgánk nekünk, az nekik az istenük, uruk, kancsal álmaik szélhámos-kísértete.
Lemondanának érte bármiről, adnának életükből tíz évet bármikor; de csak fortyog köröttük és ingyen falja föl véráldozatukat a maguk-fűtötte pokol.
S kimarjul a lelkük e gyerektelen szerelemben, végül a süket utókort remélve hívják a halált…
Ó, rokkant-ülőhely járna a vonaton nékik!
A „Megszállottak” a költészetet nem egyszerű művészi tevékenységként, hanem életformaként mutatja be. A vers olyan feladat, amely képes „benépesíteni két lélek senki-földjét”, és világosabbá tenni a világot.
A költészet közösségi jelentősége abban áll, hogy kapcsolatot teremt ott, ahol korábban üresség vagy elszigeteltség volt. Ez a közösségi funkció a klímaslámban is meghatározó: a vers nemcsak leírja a válságot, hanem megszólítja a hallgatót, érzelmi és erkölcsi részvételre késztet.
„Költészet szerelme”: a fonál és a kitartás
Lent bőg a félig-állat, fent sudáran áll Ariadnéd, napsugár-haját eléd teríti; nyugalmába zártan tombol jövőd: a felnőtt ifjuság.
S legombolyítja szikrázó türelmét, hogy mélyre juss; ha fogytán a fonál, teste rostjából toldja meg, s le nem tép az élő, fájó szálról - visszavár.
A „Költészet szerelme” Ariadné fonalának mitológiai képét használja a megértés és a kitartás jelképeként. A fonál akkor is folytatódik, amikor fogytán van, és maga a test szolgáltat új rostot hozzá.
A kép a költői és közösségi felelősség súlyát is érzékelteti: a világ megértéséhez és megváltoztatásához nem mindig áll rendelkezésre kész útmutatás. A fonalat újra és újra meg kell találni, folytatni és mások számára is hozzáférhetővé tenni.
A jövő mint közös, élő folyamat
„Új csillag”: egyetemes világ és közös természet
Azt tartja a nép: ha lehull egy csillag, meghal valaki.
Most egy igaz férfi meghalt a földön, s egy csillag nyomban égre kelt.
Mert fordult a világ, s bizony a feketék Theseusa röpült föl asszony-fényű bolygója vonz-körébe, hogy emberi csillag képében égve hírt adjon az egyetemes világ pirkadatáról, melyben színesek s fehérek egy fáról szednek gyümölcsöt, és baráti hajókként közlekedve utaznak a közös mindenség tavaszában.
Az „Új csillag” a közös világ képét rajzolja meg. A színesek és fehérek „egy fáról szednek gyümölcsöt”, vagyis ugyanahhoz az élő világhoz tartoznak, és annak erőforrásain osztoznak.
A fa, a gyümölcs, a hajók és a tavasz olyan képek, amelyek az összetartozást, a megújulást és a közös jövőt fejezik ki. A versben a világ pirkadata nem kizárólag politikai változás, hanem az emberi közösség és a természet egységének felismerése is.
„Ünnep”: az igaz mámor
Nem a kárörömét - bármiért, bárki ellen -, az Igaz mámorát méltó csak ünnepelnem.
Im a felnőtt való magunkkal szembesítve!
Az „Ünnep” a közös öröm erkölcsi feltételét fogalmazza meg. Nem mások kudarca vagy szenvedése lehet az ünnep alapja, hanem az igazsággal való szembenézés.
Ez a gondolat a klímaköltészetben is fontos: a jövőért folytatott küzdelem nem a hibáztatásból, hanem a valóság elfogadásából és a közös felelősség vállalásából indulhat ki.
Ragályi Ákos klímaslámjének fő motívumai
- Változás: a rózsa, az évszakok és a szélfordulás a folyamatos átalakulást jelenítik meg.
- Sérülékenység: a természet és az ember egyaránt ki van téve a hirtelen erőknek, történelmi válságoknak és társadalmi károknak.
- Közös jövő: a kert, a gyümölcs, a fa és a tavasz a következő nemzedékek számára megőrzendő lehetőségeket jelképezi.
- Felelősség: a vers az egyéni és közösségi cselekvést a jövő védelmének alapjaként mutatja be.
- Gondoskodás: az emberhez méltó élet feltételei mindenkit megilletnek, függetlenül a hasznosságtól vagy a teljesítménytől.
- Technikai civilizáció: az űrrepülés és a füstgombák egyszerre jelzik a fejlődés lehetőségét és a pusztítás veszélyét.
- Közösségi megszólalás: a költészet akkor válik tetté, amikor kapcsolatot teremt és cselekvésre ösztönöz.
- Élet és halál körforgása: a virágzás, a hullás, az érés és az újrakezdés egymást kiegészítő folyamatok.
Klímaslámként értelmezhető versrészletek
- „De fordul a szél!”
- „nem a hullás - az érés évszakát akarom látni a tájon és szivemben”
- „Példájuk pestis, fekete ragály”
- „Nagy fertőtlenítés kell, tiszta szigorúság légárama!”
- „holnapi kertünk fél-érett gyümölcseinek minden falánk, förtelmes tolvaja”
- „Nem, sehogy sem tudunk mást, mint oltani, vetni”
- „holnap, ha nem mi, lesz ki helyettünk is szeret és épít és arat”
- „kezdi naponként kitárni magát e kor”
Ragályi Ákos verseiben a klímaslám témája nem egyetlen, közvetlenül megnevezett problémára szűkül. A természet változása, a társadalmi felelősség, a közös erőforrások védelme, a gondoskodás és a jövő iránti kötelesség együtt formálják azt a szemléletet, amelyben a környezeti kérdések emberi és erkölcsi kérdésekké válnak.
A szél fordulása, a hőforrás buzgása, a füstgombák, a gyümölcsök érése és a közös tavasz mind ugyanarra a tapasztalatra irányítják a figyelmet: a világ változó, sérülékeny és közös. A versek cselekvő, felelős jelenlétet követelnek, amelyben az ember nem kivonul a természetből és a közösségből, hanem azok részeként vállalja a munkát, a gondoskodást és a jövő építését.