Ahogy ülök a gép előtt, és az üres fehér oldalra bámulok: ezt kéne nekem teleírni, de csak az jár a fejemben, ki fogja ezt elolvasni.
Meglepő módon sok emberről derül ki, hogy rettegnek a leírt szavaktól, mondatoktól.
Az alapprobléma látszólag az, hogy hogyan kell helyesen fogalmazni. De az igazi kérdés: milyen fényt vet rám ez a levél, milyennek mutat meg engem, vagyis KI VAGYOK ÉN.
A leírt szavaktól való félelem
Vegyük a levélírás esetét.
Sok ember lehetőségeket szalaszt el, inkább vállalja, hogy anyagi kára származzon belőle, csak megússzon egy levél megírását.
Járt hozzám egy fiatal fiú (egyetemi végzettséggel!), sok gondja mellett kiderült, hogy nem mer levelet írni.
A levél megérkezett, nem volt vele semmi baj.
De következő találkozónkon elmesélte a levél történetét.
Egész vasárnap délelőtt a gép előtt ült, és nem tudott semmit írni.
Ebédidőre már a teljes kétségbeesés lett úrrá rajta, úgy döntött, feladja.
De aztán délután furdalni kezdte a lelkiismeret, és csak nekiveselkedett megint, és végül kiizzadta azt a levelet, amit más, beszélgetés közben, kb. 1 perc alatt könnyedén lepötyögne.
A következő feladat az volt, hogy leveleiben tilos javítania a fogalmazási és helyesírási hibákat.
Ez még nehezebb volt, de ezt is teljesítette.
Aztán apró kiszínezett történeteket kellett írnia munkahelyéről.
Kiderült, hogy kifejezetten jópofán tud írni.
Minden persze nem oldódott meg, de már tud levelet írni.
Vagy egy éve nem találkoztunk, de néha ír egy levelet.
A kételyek megállítják az embert
Aki nem tud írni, az a kételyei miatt nem tud.
Ha leírunk egy szót, vagy mondatot, egy belső hang azt mondja: biztos ez a létező mondatok legjobbika?
Hát persze, hogy nem.
Mondat törölve.
Aki így ír, annak persze minden szó, minden fordulat és mondat, egy-egy közelharc.
Nem túl szimpla ez a megfogalmazás?
Vajon nem félreérthető-e, amit írtam?
Vajon nem modortalan-e?
És hogy jövök én ahhoz, hogy bizalmaskodjak?
Ez csak a levélírásban jelenhet meg, hanem az ember egész önmagáról alkotott képét is meghatározhatja.
A „Ki vagyok én?” kérdés nehézsége
Hát azt nem tudni.
Rossz a kérdés.
Mert kinek a szempontjából, milyen minőségben, a tényeket vagy a képességeinket tekintve, tegnap, vagy ma?
Rossz kérdésre maximum rossz választ lehet adni, de van, hogy semmilyet.
Tudjuk jól, ugyanaz az ember különféle szerepeiben, különféle nézőpontokból, különféle cselekedeteit tapasztalva a hülye bunkótól a zseniális fuvolaművészig, a pofátlan vevőtől az imádnivaló apáig bármi lehet.
Valójában ez mind ő, és mégsem ő.
Mindannyian egy működő, bonyolult szerkezet vagyunk, amelynek csak állapotai vannak, de nincs egy kézzelfogható valami, amire azt lehetne mondani: na ez vagyok én.
Beszélünk az időjárásról, de időjárás nincs, csak zimankó van, csak szivárvány van, csak napsütés van bárányfelhőkkel.
De időjárás az valójában nincs.
Ez csak egy elvont fogalom.
A pszichológia és szociológia majd' száz éve ezen tipródik, hogy hogyan is jósolható be egy konkrét ember viselkedése.
Nem jósolható be.
Mondjuk, Ön pontosan olyan ember, aki utál leveleket írni.
Rejtett kamerával figyeljük, amint éppen nem szeret levelet írni.
De ekkor Ön hirtelen úgy dönt, hogy véget vet ennek a levélíró görcsnek, és nekilát levelet írni.
Bejósolható volt ez?
Nem.
Előző percben talán még Maga sem tudta.
Az önmagunkról kialakított szerepek
Ki vagyok én?
Az, aki folyamatos várakozással tölti az életét, vagy az, aki majd egyszer megragadja a nagy lehetőséget?
Az vagyok, aki döntésképtelen, vagy az, aki még nem került valódi döntés elé?
Az emberek igen sok időt töltenek azzal, hogy vélt sikereiket vagy állítólagos kudarcaikat sorolgatják, önértelmezéseiken tépelődnek és szeretnék megtudni, kik is ők valójában.
Öndefiníciójuk soha nem fedi le teljes valójukat, hanem mindig rejtett célok szolgálatában álló értelmezés.
Pl. valaki úgy érzi, környezete elnyomja őt, soha nem figyelnek rá, mert ő jelentéktelen, unalmas, szürke alak.
Ebből kiindulva csak olykor tesz félénk kísérletet arra, hogy akarjon valamit, mondjon valamit, ellentmondjon valaminek.
Valami olyasmi képe van önmagáról, hogy neki nincs joga akarni, érezni, nincs joga arra, hogy igényei legyenek, és buta, tapasztalatlan ahhoz, hogy döntsön fontos kérdésekben.
Ezért definiál önmagának egy "jelentéktelen vagyok" szerepet, amelyet ugyan némi sértettséggel, de megvalósít.
A szereppel jól előírt viselkedések járnak, ezeket szorgalmasan be is tartja.
Mert ha megszegné ezeket a szabályokat, olyan helyzetbe kerülne, amit éppen ezzel a szereppel szeretne elérni.
Pl. hogy ne kelljen azt hinnie önmagáról, hogy ő valaki.
Valójában minden senki titokban azt gondolja, hogy ő valaki, csak úgy véli, ezt a többiek nem így gondolják.
Ezért igyekszik megfelelni annak, hogy ő senki.
Környezete pedig tudomásul veszi, és eszerint bánik vele.
Tényleg nem figyelnek rá, tényleg semmibe veszik, tényleg nem kérik ki a véleményét.
Ebből ő visszajelzést kap, megerősítődik hiedelmében: tényleg egy senki vagyok.
Na most, ha ilyen egyszerű, miért is ne hinnénk magunkat Valakinek?
És akkor leszünk Valakik!
A siker megelőlegezése
Egyre szilárdabban az a meggyőződésem, hogy az a sok-sok irigylésre méltó sikeres ember csak attól lett sikeres, hogy meg tudta előlegezni önmagának a sikerességet.
Egy sikeres üzletember, egy tudós, egy művész, egy sportoló csak abban különbözik az un. átlagembertől, hogy ők mertek kitartóan energiát és időt fektetni abba, ami csak jóval később térült meg nekik.
A nagy ötletek, a nagy teljesítmények visszafelé fejtve sokszor kézenfekvőek.
Sok nagyra tartott ember titokban nem érti, mitől gondolják őt olyan különlegesnek, de egy idő után elfogadja.
"Úgy látszik mégiscsak tudok valamit".
Ez a valami olykor semmi más, mint mániákus ragaszkodás valamihez.
Demoszthenész dadogott, de a fejébe vette, hogy ő szónok lesz.
Az lett, nevét máig őrzi a történelem.
Napóleon egy katona volt a sok közül.
Tőle származik a mondás: minden katona ott hordja az iszákjában a marsallbotot.
Vagy vegyük Bill Gates esetét.
A mániája volt a komputer.
1968-ban Gates semmi más nem volt, mint egy komputer fanatikus kamasz.
Amikor az első mikroszámítógép megjelent, felhívták a gyártócéget, és azt hazudták, hogy írtak rá egy BASIC programot.
Miután megrendelték tőlük, hát meg is írták.
Aztán Gates otthagyta a Harvardot, csakhogy csinálhassa azt, ami a rögeszméje.
A nagy lehetőség előtt
De hagyjuk a nagy dolgokat.
Kik kerülnek be a Megasztárba?
Hát nem azok, akiknek akkor jutott eszükbe, jó lenne énekelni, amikor megjelent a felhívás: lehet jelentkezni.
Olyanok jutnak be és válnak győztessé, akik már a nagy lehetőség előtt makacsul hittek abban, hogy ők énekesek lesznek.
Persze nem mindenki lesz Demoszthenész, Napóleon, Bill Gates és Megasztár győztes.
De sikeres, önmagát megvalósító, önmagával elégedett ember bárki lehet.
Sikeres szülőnek, kreatív háziasszonynak, eredeti pofának lenni ugyanúgy elégedetté tehet, mint kiválasztottá és hírnevessé válni.
Utóbbiakhoz persze hogy kell némi szerencse és képesség is.
De megjegyzem, ez is csak utólag világos!
A biztos célok korlátai
Az igazi kérdés megint az, mi a siker motorja.
Az átlagember olyan célokért szeret küzdeni, amiről már bebizonyosodott (vagyis mások már bebizonyították), hogy megéri, és amire bizonyítékokat lát, hogy ő képes lesz rá.
Az ilyen tuti célokból persze sosem lesz nagy durranás.
Hogyan főzzünk levesporból levest.
Ha már valaki megmászta elsőnek a Himaláját, nem lehet még egyszer elsőnek megmászni.
És nincsen olyan tanfolyam, amin azt lehetne megtanulni, hogyan legyünk Napóleonok, Bill Gates-ek, vagy hogy mire kéne gyúrnunk, hogy az elkövetkezendő 5 évben majd mienk legyen a kizárólagos nagy ötlet, aminek még híre-hamva sincs.
Akik viszik valamire, azokat általában nem szokta érdekelni, mennyi a realitása annak, amit szeretnek.
Kedvenc példám Van Gogh, aki életében egy képet adott el, vagy Rorschach, aki 25 svájci frankot keresett tesztjével rövid életében.
A levélíró új szerepe
De a mi a különbség akkor az önmegvalósítók és a "senkik" között?
Térjünk vissz a levélíráshoz.
A fiatal fiú korábban nem mert levelet írni, majd egyszer csak elkezdett irogatni.
Kezdetben nem tudta elhinni, hogy ő meg tud írni egy levelet, ill. azt hitte, amit ő írna, annak elborzasztó hatása lenne az olvasóra.
Meg tudta tehát előlegezni önmagának azt, amit még meg sem tett, és előre vállalta műve megítélését és következményeit.
A recept tehát úgy fogalmazható meg, hogy képes volt egy olyan új szerepet vagy önképet kialakítani önmagáról, amely valahogy így szólhatott: "olyan ember vagyok, aki, ha izzadva is, de meg tud írni egy levelet és fütyül arra, mit szólnak majd hozzá".
Amikor nekem azt írta, hogy már egész jól megy a levélírás, akkor önképe már tovűbbfejlődött: "olyan ember vagyok, aki egész jó kis leveleket tud írni".
Demoszthenész azt mondhatta magában: "olyan ember vagyok, aki le tudja győzni a dadogást".
Napóleon karrierje akkor kezdett emelkedni, amikor egy elfoglalhatatlannak hitt angol erődöt az ő cselével sikerült visszafoglalni.
Nem abból indult ki, hogy "eddig senki nem tudta, akkor én miért tudnám", hanem abból, hogy "olyan ember vagyok, akinek még ez is sikerülhet".
Miért nehéz hinni magunkban?
Na jó, most Ön azt mondja, hát persze, ha ilyen egyszerű volna.
De hát ők hittek magukban.
Az az igazság, hogy nem hinni magunkban legalább akkora erőfeszítésbe kerül, mint hinni.
Aki nem hisz magában, az állandóan azon dolgozik, hogy negatívba írja át véletlenül becsúszó sikereit, hogy állandóan érveket és kifogásokat keressen arra, miért nem mer "nagyot gondolni".
Ez hosszútávon fárasztó és később elnevezik majd őt depressziósnak.
Holott csak kifáradt az állandó "nem-hívésben".
Ráadásul kezdetben nem kell hinni magunkban, később meg jön az magától.
A megváltozott viselkedésünkre adott reakciók igazolják majd vissza, hogy jól gondoltuk.
A viselkedés megváltoztatása
Jó egy éve írt nekem egy férfi, briliáns képességei voltak, de otthon-hogy finoman mondjam - mindig leugatták.
Ezt nagyon méltatlannak tartotta, de tehetetlennek érezte magát.
Azt tanácsoltam neki, ezentúl vita helyett csak mindig mondja azt csendben: én ezt akarom.
Én ezt így akarom.
Miért?
Csak.
Mert én így látom jónak.
Hamarosan visszaírt, hogy nem hitte, de a dolog működik.
Valójában én csak a viselkedésére nézve adtam tanácsot, de azt csak úgy tudta véghez vinni, hogy olyan szerepet épített ki magának, mely szerint: "olyan ember vagyok, akinek számít a szava, akinek akarata van".
Ha tehát Ön holnaptól meg szeretné váltani magát, csak el kell képzelje, hogyan viselkedne, ha hinne magában.
"Ha hinnék magamban, elvállalnám azt a munkát, amitől eddig féltem."
Remek, tegye azt.
Ekkor majd rémület lesz úrrá Önön, hogy mit szabadított magára, most olyan dolgokat kell majd megtanulnia és csinálnia, amit nem tud.
Vegyen nagy levegőt, és képzelje el, mit csinálna, ha hinne magában?
"Nekiállnék kétely nélkül tanulni és végezni a dolgom".
Helyes.
Bele fog jönni!
Hacsak nem egy japán tolmács állást vállalt el nulla japán tudással.
Az ember az, aminek hiszi magát.
Ez nem pótolja a szívós munkát, a kitartást, a frusztráció tűrést.
De a hit ad erőt ennek elviselésére.
A nyelvhasználat és a bizonytalanság
A depresszió jele is lehet, ha sűrűn említjük magunkat
A krónikus szomorúság, ami befelé fordulással jár, az én, engem, enyém szavak gyakori használatában is megnyilvánulhat.
A depressziós emberek ezt figyelemfelkeltésként alkalmazzák, és mivel hajlamosak az öngyilkosságra, a környezetükben élőknek ezt nem szabad figyelmen kívül hagyniuk.
A nők nyitottabbak, gyakrabban mondják ki: én
A nők szóhasználatának 14,2 százaléka személyes névmás, ezzel szemben a férfiakénak 12,7 százaléka.
A nők általában öntudatosabbak és nyíltabbak, mint az erősebbik nem, ám többen szenvednek közülük alacsony státuszuk miatt vagy éppen depressziótól.
Az önmagunkban kételkedést sejteti, ha leginkább csak többes számban beszélünk, ezzel is hárítva magunkról a felelősséget.
De az „úgy gondolom” és a „talán” kifejezések, valamint a feltételes mód használata is erről árulkodik.
A hazugok kerülik az én szót mondandójukban.
Személytelen nyelvhasználattal élnek, ami elferdíti a meséiket.
Az önbizalom nem helyettesíti a munkát
Legyen bármilyen megalapozott is egy jó tanács, nem mindenkire érvényes.
Ahogy nincs két egyforma bor, nincs két egyforma ember sem, már egy év korkülönbség vagy az eltérő születési hely is radikális eltéréseket okozhat.
Az emberi élet velejárója, hogy idővel saját filozófiát kell választanunk magunknak.
Az életünk csupa bizonytalanság, és rengeteg a csüggesztő, sőt ijesztő körülmény, de ha kitartunk és megőrizzük a szívünk tisztaságát, a teljes megvilágosodás lesz a jutalmunk - a pillanat, amikor mindaz, ami addig történt velünk, hirtelen egyetlen elkerülhetetlen folyamat részeként tűnik fel, és annak az új, izgalmas életnek a küszöbén találjuk magunkat, ami kezdettől fogva nekünk rendeltetett.
Az ember nem teljesedhet ki csupán azáltal, hogy meghallgatja a Seherezádét egy aranyozott színházteremben, vagy a kuckójában gubbasztva olvassa az Odüsszeiát.
Jobban teszi, ha inkább nekivág az ismeretlennek, mint Marco Polo, amikor felfedezte Kínát, vagy Kolumbusz, amikor felfedezte Amerikát.
Ez nem pótolja a szívós munkát, a kitartást, a frusztráció tűrést.
De a hit ad erőt ennek elviselésére.
Az áldozatszerep és a tökéletesség látszata
Örök ártatlan a lelkem.
Soha, semmiről sem tehet.
A dolgok csak úgy nemes egyszerűséggel megesnek vele.
Esetében olyat, hogy nála valaki szerencsétlenebb, még nem látott a Jóisten se.
Mert rákontráz mindenre, amit mondanak neki.
Folyton- folyvást panaszkodik.
De az a legfurmányosabb benne, hogy, még nem ismered ki teljesen, addig simán bedőlsz neki.
Sajnálgatod, támogatod.
Pillanatnyilag úgy tűnik, valóban segítesz neki, fogja az adást.
Azután kezdődik minden elölről.
Ekkor rájössz, hogy valójában sportot űz az önsajnálatból.
Úgy jársz vele, mint a fentebb említett delikvenssel.
Magyarázhatsz te bárhogy.
Érvelhetsz, mutogathatsz kézzel-lábbal.
Írhatsz neki regényt, egekig magasztaló költeményt, semmit sem érsz el vele.
Se szeri, se száma ma már a tökéletes emberek, tökéletes életének.
Egyetlen bibi van velük, szemérmetlenül hazudnak, sajnos még önmaguknak is.
Kedvenc terepük a közösségi média, azon belül is, ahogy én látom, leginkább az Instagram.
Alapjában véve nem lennének olyan veszélyesek, ha nem létező tökéletességüket csak a négy fal között hirdetnék.
Így azonban, simán lehúzzák az egészséges lelkületű emberek csekély kis önbizalmát is.
A passzív-agresszív viselkedés
Vannak köztünk olyanok, akiket valamikor, valamilyen úton - módon sikeresen beoltottak azzal a bizonyos értelmezésgátlóval.
Mindezzel még nem is lenne olyan nagy baj, ám általában ők azok, akik mindent jobban tudnak és mindenben holtbiztosak.
A buta ember kiváltsága.
Nem mindenki helyezkedik bele nyíltan az áldozatszerepbe.
Van, aki olyan kicsinek érzi magát, hogy másokra lépve próbál nagyobbnak tűnni.
Általában vigyorogva, viccekbe vagy vicces beszólásokba csomagolva adja át neked a szemetét.
A verbális abúzus egyfajta lelki önkielégítés számára: ilyenkor nagyon fontosnak érzi magát.
Fontosnak és erősnek, hatalomban, pozícióban lévőnek, aki hirtelen nagyot ugrott saját relatív értékskáláján, és belül mélyen görcsösen reméli, hogy másén is.
Mint éhező a falat kenyérre, úgy vágyik az elismerésre és a folytonos visszaigazolásra arról, hogy a Világegyetem valóban az ő lényének kiszolgálása végett működik.
Amikor valaki gyakran hangsúlyozza azt, hogy miatta ne változtass a gondolataidon, a döntéseiden, az életeden, akkor érdemes gyanakodnod, hogy valójában mi is a célja vele.
De nem csak Te vagy a célkeresztben.
A passzív-agresszív emberek általában nem egy-egy embertársukat bombázzák saját igazságukkal, hanem megpróbálják azt az egész Világegyetemre ráerőltetni.
Mert mindennek úgy kell történnie, ahogyan ők azt elképzelték magukban.
A passzív-agresszív emberek közös jellemzői
A passzív-agresszív személyiségnek több típusával is találkozhattál már.
Közös jellemzőjük az irányítási vágy, mely rengeteg frusztrációval és önértékelési problémával vegyül.
Lehet ez az ok a szeretet, lehet egy társadalmilag elfogadott szokás, de lehet az igazság egy elferdített változata is - a lényeg, hogy nem kell személyes felelősséget vállalniuk azért, amit mondanak vagy tesznek, hiszen ráfogható ez valami rajtuk kívül álló, valami fölöttük álló, valami igazán fontos dologra.
Ismerős szavak ezek, ugye?
Nemet mertél mondani neki?
Érezd szarul magad!
Ennek egyébként kulturális támogatottsága is van - amire a passzív-agresszív emberek nagyon jól rá is éreznek -, hiszen a belénk nevelt konfliktuskerülő magatartás miatt nagyon nehezen mondunk bármire is nemet.
Mert ez is támadás, hiába tűnik ártatlan próbálkozásnak.
Amit az ilyen ember csinál, az nem más, mint érzelmi zsarolás.
Annak is egy burkoltabb formája, és épp ezért olyan veszélyes.
Egy passzív-agresszív ember nem vállal nyílt konfliktust veled, hanem megpróbál hatni a lelkiismeretedre, miközben a sajátját szabadságra küldi.
A hárító típus
Vannak olyan emberek, akik a kollektív felelősség egy sajátos értelmezése mögé bújva lavírozzák át az életüket.
Azért sajátos ez az értelmezésük, mert úgy vélik, hogy a felelősségen mindenkinek osztoznia kell - ők magukat kivéve.
Ha valami jól sül el, akkor persze jelentkeznek a részükért, de ha kudarcról vagy konfliktusról van szó, akkor értetlenül néznek körbe a felelősöket kutatva.
A hárító típusú passzív-agresszív embereknek kétféle megnyilvánulási formája is van.
Az egyik az, aki nem a saját akaratát próbálja másokra erőltetni - mivel fogalma nincs, mi is a saját akarata -, hanem az a legfontosabb célja, hogy lehetőleg az élete semmilyen területén ne kelljen felelősséget vállalnia.
Ilyen téren megrekedt a kétéves gyermek szintjén, és mindent elkövet, hogy ne is kelljen onnan kimozdulnia.
A másik típusú hárító az előzővel ellentétben nagyon is a saját akaratát igyekszik másokra erőltetni.
Ezt azonban nem úgy próbálja elérni, ahogy az akaratos típusú passzív-agresszív ember (vagyis elfogadást színlelve, ám a másikat folyamatosan cseszegetve), hanem úgy, hogy saját véleményét vagy döntését másokénak állítja be.
Igénye egyszemélyes, ám úgy tálalja neked, mintha sokakéval azonosulna.
Hárító passzív-agresszív emberekkel találkozhatsz a munkahelyeden, a baráti körödben, de még párkapcsolatban sem ritka az ilyen.
Az ilyen emberekkel sem együttműködni nem lehet hatékonyan, sem segíteni nem tudsz nekik, mert ha megkérdezed tőlük, vagy csak utalsz rá, hogy mi lehet az ő felelősségük a történetben, az a szelektív hallásuk szűrőjén át sem jut agyuk hallási ingereket feldolgozó halántéklebenyéig.
Hogyan értsük meg az ilyen viselkedést?
Most, hogy megnéztük a leggyakoribb passzív-agresszív embertípusokat, próbáljuk picit jobban megérteni őket.
Nem kell szeretned az ilyen embereket, de utálattal vagy bosszankodással is fölöslegesen emésztenéd magad.
Sokkal jobban jársz, ha megtanulod felismerni őket és az eszközeiket, valamint Te magad is felszerelkezel néhány eszközzel az olyan esetekre, amikor a lelki egyensúlyod veszélybe kerül miattuk.
Mindenekelőtt érdemes tudnod, hogy a passzív-agresszív ember gyermekkori mintákat követ.
Torz életszemléletének lehet az oka szülői félrenevelés, de az is előfordul, hogy társai nyomták el az iskolában vagy a játszótéren, és otthon nem kapott elég segítséget ahhoz, hogy ezzel kezdeni tudjon valamit.
Érvényesülnie gyermekkora óta sem igazán sikerült, ezért frusztráció, fontoskodás és elismerési vágy jellemzi szinte minden cselekedetét vagy szóbeli megnyilvánulását.
Az elfojtott agresszió a maga gyámoltalan formájában időről időre utat tör belőle, és ilyenkor érzi azt a környezete, hogy egy kávéskanál vízben is meg tudná fojtani.
Vagy ha sikerül nálánál még gyengébb embert találnia, akkor elnyomásával egy újabb győzelmet könyvelhet el magának a világ ellen folytatott végeláthatatlan harcában.
De nemcsak a negatív énképét hozza gyermekkorából, hanem viselkedése is a regresszió egy formája.
Abban a fejlődési szakaszban ragadt, ahol az ego már kezd kibontakozni, a gyermek már próbálja érvényesíteni az akaratát, de a felnőttek veszélyes világába még nem mer belépni.
Szeretne mindent úgy csinálni, mint a nagyok, de lehetőleg következmények nélkül.
Amikor felismered, mennyire esendő egy ilyen ember, és milyen súlyos terheket cipel magával fölöslegesen, már nem is igazán haragszol rá, inkább csak sajnálni kezded.
De ezzel is vigyázz, mert a sajnálat könnyen terelhet tévútra; egyrészt azért, mert így újra a csapdájába eshetsz, másrészt pedig azért, mert a sajnálat is a lenézés egyik formája, és mint ilyen, a saját ego-nk arrogáns megnyilatkozása.
Igen, arrogáns, még ha igyekszünk is ezt saját jó lelkünk ajándékának tekinteni.
Akit ugyanis önmagaddal egyenrangúnak tekintesz, azt se nem rajongod körül, se nem sajnálod le, hanem tisztában vagy vele, hogy vannak (számodra) jó és rossz tulajdonságai is - éppúgy, mint neked.
Határok és válaszok
Sokáig tűrjük az ilyen embereket.
Elhitetjük magunkkal, hogy ezt kell tennünk, mert ők úgysem fognak változtatni, mi meg nem tudjuk kizárni őket az életünkből.
De aki valóban erős, és önmagával egyensúlyban van, az se nem dől be nekik, se nem bosszankodik, hanem okokat és következményeket keres.
Ez utóbbinak három módját nézzük meg most.
Az első lehetőség: tükröt tartani
Az első az, hogy tükröt tartasz az ilyen embernek.
Egyáltalán nem biztos, hogy bele is fog nézni, de megpróbálhatod, hátha sikerül.
A bűntudatkeltő passzív-agresszív embertől például megkérdezheted, hogy szerinte az ő szükségletein kívül vannak-e neked is szükségleteid?
A lekezelő passzív-agresszív ember számára úgy tarthatsz tükröt, ha egyszerűen közömbösíted a felsőbbrendűségi érzésére tett próbálkozásait, és azt mondod neki: „Elfogadom a véleményedet, de nem függ az értékem tőled.
Az akaratos passzív-agresszív embernek a saját szavai megerősítésével tudsz a legkönnyebben visszavágni: „Ja, ha nem is fontos neked, akkor nem csinálom meg.”
Vagy: „Nagyon örülök, hogy elfogadod a véleményemet, többször nem is kell mondanod, köszönöm szépen.
Végül a hárító passzív-agresszív ember számára úgy tarthatsz tükröt, ha bevonod a párbeszédbe azt a kollektívát, aki mögé bújva próbál érvényesülni.
Kibővítheted kettőtök beszélgetését olyanokkal, akikre hivatkozik, és egyből vissza fog venni a hangjából.
Bizonyos esetekben az is hatásos lehet, ha újra és újra megkérdezed tőle, hogy ő személyesen mit gondol, és mi a szerepe a történetben.
Először persze hárítani fog, aztán másodszor, harmadszor, negyedszer is, de miután zsinórban ötödször-hatodszor hallja Tőled ugyanazt, rá fog jönni, hogy ebből nem tud kibújni.
A második lehetőség: segítség
A tükörtartáson kívül van még két olyan lehetőség, amivel átveheted az irányítást a laposkúszásban érkező agresszorral szemben.
Az egyik az, hogy megpróbálsz segíteni neki.
Az ilyen embernek elismerésre és szeretetre van szüksége, méghozzá sokkal jobban, mint azt első ránézésre gondolhatod.
Görcsösen szeretné fontosnak érezni magát, és abban tudsz segíteni neki, hogy rávezeted őt ennek szükségtelenségére.
Ehhez természetesen időre és sok energiára van szükség a részedről.
Ha ezt vállalod, mert fontos számodra az illető, vagy fontos a cél, akkor a szeretettel támogatás járható út lehet.
De ami a tükörtartásra is igaz, az erre a módszerre is: nem biztos, hogy sikerrel jársz vele.
A harmadik lehetőség: elengedni
A harmadik utat akkor érdemes választanod, ha az első kettő egyike sem jön be, vagy ha nem szeretnéd az idődet és az energiádat a passzív-agresszív emberre fordítani.
Ez a harmadik út a leszarás.
Vagyis az, hogy egyáltalán nem foglalkozol az ilyen ember sirámaival, görcsös próbálkozásaival, rád kivetíteni próbált belső harcaival.
Ez viszont csak akkor fog menni, ha rendben van az önbecsülésed, képes vagy meghúzni a határaidat, és nem hagyod, hogy a saját ego-d határozza meg a reakcióidat.
Ego ellen nem érdemes ego-val harcolni.
Amit ő ad, az róla szól; amit átveszel tőle, az viszont már rólad.
De ne akard Te megváltoztatni őt, mert az nem fog menni.
Senkit sem tudunk megváltoztatni; mindenki csak maga tud változni, ha akar.
Segíthetsz neki ebben, vagy megtanulhatod hatékonyan leszarni azt, amit adni próbál neked, de harcolnod vele nem érdemes.
Ami pedig a saját belső egyensúlyodat illeti: jó, ha rendszeresen emlékezteted magadat arra, hogy cselekedeteid, csakúgy, mint emberi kapcsolataid pontosan megmutatják, hogy mennyit ér a lelki békéd számodra.