A honfoglalók bujdosó nevű sütőharangja

Magyarországnak rengeteg jól feltárt értéke van. Részletes történelmünk, képzőművészetünk, irodalmunk, technikai találmányaink, nevezetes épületeink, sajátos szokásaink, turisztikai látványosságaink az érdeklődő hazaiak és az idelátogatók számára jól megismerhető büszkeségünk. Azonban a „magyar kincsesláda” számos felderítetlen érdekességet tartogat még.

Keveset tud a 21. század embere a harangokról, pedig méltán büszkék lehetünk az öntészet, egyházművészet és iparművészet ezen kiemelkedő alkotásaira. Azonban végzetes hiba lenne a harangokra pusztán érdekes tárgyként tekinteni, hiszen szavuk Isten hívását, szólítását jelenti, Isten dicsőségét hirdeti és imádságra, áhítatra szólít.

Ezért olvashatjuk a fejlécben látható mottót, amely a békéscsabai evangélikus nagyharang felirata: „Mikor a harang szól, s hangja égig hatol, hittel és áhítattal sóhajts Istenhez”.

A harangok mint történelmi emlékek

A harangokhoz évszázadokon keresztül történetek és érzelmek kapcsolódnak. Gyász és örömünnep, viszály és összefogás, emlékezés és büszkeség, hit és csüggedés kötődik hozzájuk, vagy jelenik meg a feliratukban.

Thomas Moore költő valahogy így fogalmazza meg ezt: „Esti harangok, megannyi történetről mesél zenéjük” (szabadfordítás).

A harangok a régi és újabb történetek őrzői, hiszen mennyi harang tudna mesélni a 20. század borzalmairól, nyomorairól, a fasizmus és a kommunizmus tragédiáiról, a két világégésről, lakosságcserékről, kitelepítésről, ugyanakkor örömökről, felszabadulásról, szabadságról, békéről, testvériségről, virágzó korokról, nemzeti felemelkedésről, hitbeli ébredésről.

Régebbi harangjaink egyike-másika megérte a Kiegyezést, a 48-49-es Forradalmat és Szabadságharcot, a Reformkort, a nyelvújítást, a reformáció és ellenreformáció viszályait és viharait, sőt némelyik még a török veszedelmet is.

A magyar harangok kutatásának kezdetei

Szomorú, hogy évszázadokon át nagyon kevesen foglalkoztak átfogóan a magyar harangokkal. Némely egyházközségben komoly nyilvántartást vezettek róluk, máshol semmi adat nem maradt fenn.

A II. világháború után dr. Patay Pál régész kezdte el összegyűjteni Magyarország harangjainak adatait. Nagy öröm, hogy egyre többen szánnak rá időt, hogy harangok után kutakodjanak.

Napjainkra a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Öntödei Múzeuma vált a témával foglalkozók fontos fórumává, amely a rendszeresen megrendezett harangtörténeti ankétokkal teremt lehetőséget az érdeklődők számára.

A honlap lehetőséget ad kutatási eredmények, adatgyűjtések, fényképek megosztására. Ily módon a weboldalon látható harangadat-gyűjtemény több, lelkes harangász közös munkája.

Budapest harangjai és a harangöntés emlékei

Mettől meddig öntöttek harangokat Budán és Pesten? Melyik a főváros legrégebbi harangja? Hogyan űzték a karmelita harangok a Buda fölé tornyosuló jeges fellegeket? Miért hívják a pesti főtemplom harangját Polgármester-harangnak? Mely harangok öntését övezték viszályok, perek?

Többek között ehhez hasonló kérdésekre kap választ 2022-ben megjelent „Budapest harangjai” című könyvemben.

Első könyv, szerzői kiadás, így vannak tökéletlenségei. DVD és CD melléklet is tartozik hozzá. A DVD-n egy kisfilm látható, a CD-n pedig 56 harang hangját hallgathatjuk meg. Ára 3990 Ft, a kedvezményes postaköltség 450 Ft.

A honfoglalás kora és a történelmi bizonytalanságok

Nagyon hézagos ismereteink vannak arról a valamivel több mint egy évszázadról, mely a honfoglalás és az államalapítás között volt és amelyet a kalandozás korának is nevezünk.

Hitek és tévhitek veszik körül a honfoglaló magyarság első évszázadát, melyet a Kárpát-medencében töltött, illetve nem töltött.

Az utóbbi kitétel is jogos, hiszen a honfoglaló törzsek hadrafogható népessége ennek az évszázadnak, 895-től 1000-ig, legalább hét évtizedében mintegy ötven, más források szerint hetven alkalommal indult felfedező útra, korabeli nyugat-európai források szerint rablóhadjáratra, főként déli és nyugati irányban.

Sokan sokféleképpen igyekeztek a „kalandozások” körüli bizonytalanságokat, ellentmondásokat tisztázni, feloldani, egyértelműsíteni, s a mai napig sem egyértelmű sikerrel, legfeljebb részsikerekkel.

A honfoglalók eredetének genetikai vizsgálata

A régészeti genetika egy fiatal tudományterület, mely elsősorban csontmaradványokból kivont DNS alapján próbálja rekonstruálni a múltbeli eseményeket és a leszármazásunk ágait-bogait.

A legrégebbi leletek, amelyeket sikerrel tudtak genetikailag analizálni, több tízezer évesek. Így állapították meg például, hogy a neandervölgyi ember nem tűnt el véglegesen a Föld színéről, mivel a mai ember DNS-ének 2-4 százaléka tőlük származik.

Török Tibor és csoportja a Szegedi Tudományegyetem Genetikai Tanszékén a honfoglalók genetikáját tanulmányozza. A kutatók a csontmaradványokból kinyert mitokondriális DNS-ből próbálják a magyarok őstörténetének mozaikjait kirakni.

Tanulmányukban arra a meglepő eredményre jutottak, hogy a honfoglaló magyarok a hunoktól származnak, legalábbis részben. Ez a nézet, mely sokáig uralkodott, a jelenlegi régészeti felfogás szerint hamis. Nagy vita alakult ki a genetikai eredményeket illetően.

Ez a tudományterület a régészek vagy geológusok által feltárt szerves maradványokban megőrződött DNS-t vizsgálja. Csak azért különül el a molekuláris genetika többi ágától, mert ezekben a maradványokban nyomnyi mennyiségű, apró darabokra tördelt DNS található, melynek azonosítása speciális módszereket igényel.

Minket elsősorban a Kárpát-medence benépesedésének története érdekel, és elsőként a honfoglalók származására voltunk kíváncsiak. A módszer ennek megválaszolására alkalmas, mert a DNS-szekvenciákból egyének és populációk rokonsági viszonyaira is lehet következtetni.

A mai magyar népesség genetikai képe

Korábbról is ismert volt, hogy a jelenkori magyar népesség genetikáját illetően európai, s a DNS-ünk mindössze 4%-a jelzi az ázsiai eredetet.

Igen, ezt a kb. 4% ázsiai eredetű összetevőt korábban Y kromoszóma, mitokondriális DNS és teljes genom-szekvenciák vizsgálata egyaránt igazolta.

A környező népek közül ez az ázsiai komponens nálunk a legmagasabb, ami minden bizonnyal a hun, avar honfoglaló beáramlásra vezethető vissza.

Minket azonban az is érdekel, hogy honnan jön a többi 96%. Előzetes eredményeink alapján úgy tűnik, hogy ennek nagy része egy újkőkor-bronzkori ősi európai rétegben keresendő, amelyből legtöbb közös elem a mai dánokban, hollandokban, belgákban, baszkokban őrződött meg.

Azonban tudni kell, hogy a mai magyarokból csak néhány száz véletlenszerű minta szekvenciáját ismerjük, máig hiányzik egy alapos strukturált genetikai felmérés.

A honfoglalók ázsiai összetevője

A honfoglaló magyarokban 30-40% ázsiai eredetű összetevőt találtunk.

Abból, hogy ma csupán 4% ez az arány, az a fontos következtetés adódik, hogy a vizsgált honfoglalók hozzávetőleg 10%-ban járultak hozzá a mai magyarság genetikai arculatához.

Mivel a honfoglalást követően ismereteink szerint nem történt komoly méretű népességcsere a Kárpát-medencében, sőt további keleti eredetű csoportok - besenyők, kunok - is megjelentek, eredményeink azokat a korábbi régészeti, antropológiai adatokat erősítik, melyek szerint a honfoglalók kevesen lehettek.

Hun, avar és onogur kapcsolatok

Komoly erőfeszítéseket tettünk az ázsiai komponens eredetének felderítésére. Ehhez tudni kell, hogy a teljes mitokondriális genomokat megszekvenáltuk, ami a korábbi vizsgálatoktól - melyben csak a mitokondrium-DNS egy kis részét vizsgálták - hozzávetőlegesen ötvenszer több információt jelent, és ez mind az egyének, mind a populációk leszármazási vonalainak jóval nagyobb felbontású vizsgálatát teszi lehetővé.

Ez az ázsiai komponens elméletileg a finnugor népektől, szkítáktól, a hunoktól és az avaroktól is származhatott.

A finnugor származást lényegében ki tudtuk zárni, a többi csoportból pedig a hunok illenek leginkább a képbe, de a másik két csoport hozzájárulása sem zárható ki teljességgel.

Ez a komponens a ma élő tuvaiak, burjátok, mongolok, mandzsúriaiak, kazahok, kirgizek, üzbégek, türkmének őseitől származik.

A régészeti szakirodalomból több alternatív elmélet is ismert, de úgy látom, hogy a mai régészek többségének a finnugor elmélet határozza meg a gondolkodását.

Ez persze egyáltalán nem régészeti elmélet, hisz a honfoglaló maradványok egy „törökös” sztyeppei kultúráról árulkodnak.

Ennek ellenére első bejelentéseink régészeti körökben igen ellenséges fogadtatásban részesültek.

Folyamatosan azt a kioktatást kapjuk, hogy a nyelvészeti rokonság független a genetikai rokonságtól, ezért nem létező álláspontot cáfolunk.

Ez az érv azonban több sebből vérzik. Először is a nyelv és genetika nem lehet teljesen független, mert minden fennmaradt nyelvet egy genetikailag jellemezhető viszonylag nagy létszámú populációnak kellett beszélnie.

Másodszor, a magyar nyelvet, az uralkodó elmélet szerint, a honfoglalók hozták magukkal a Kárpát-medencébe, ezért bennük még nagyobb arányban várnánk ennek a nagy létszámú populációnak a genetikai nyomait, mint a mai magyarokban.

Harmadszor, az őstörténetünket iskolai oktatás szintjére kikristályosító akadémiai közösség a mai napig nem állt elő alternatív elméletekkel, a honfoglalókat a proto-uráli népekből származtatják.

Negyedszer, tudományos prekoncepció vádjával illetnek minket, pedig mi csak fényt szeretnénk deríteni a valóságra.

Az avarok és a magyar nyelv kérdése

Tehát lehetséges, hogy az itt élő népek nyelve volt a magyar, nem pedig a honfoglalók beszélték azt? Itt az avarokról van szó.

Igen, az avarokról van szó, de azt határozottan állítani nem merném, hogy ők beszéltek magyarul, hisz a génekből nem következtethetünk nyelvre, de ezt egy helytálló, erős hipotézisnek tartom.

Tudni kell, hogy ez az elképzelés többször felmerült régész-történész körökben is, így például Vámbéry Ármin, László Gyula, Engel Pál, Makkay János és Vékony Gábor egyaránt ennek valamilyen változatát hirdette, és érveiket egyáltalán nem sikerült olyan meggyőzően cáfolni, mint azt legtöbben gondolják.

A genetikai adatok ezen elmélet híveit látszanak támogatni, hisz az onogur bolgárok török nyelvűek voltak, és ha valóban egy kislétszámú onogur csapat hajtotta végre a honfoglalást és államszervezést, akkor a nyelvet itt, helyben kellett találniuk.

Egyszersmind a magyar nyelvben található jelentős török nyelvi rétegre is egyszerű magyarázatunk van.

Ha ez a hipotézis igaz, akkor csak az avarkor népessége jöhet számításba a nyelv hordozójaként.

Természetesen nem az avar vezető réteg, mert ők ugyanolyan kisebbségi elit lehettek, mint a honfoglalók.

A honfoglalók társadalmi rétegződése

A honfoglalók társadalmi rétegződése a legfontosabb régészeti kérdések egyike.

Kezdetben kis létszámú fegyveres elitként tekintettek rájuk. Az ötvenes években elsősorban Györffy György hatására megjelent a honfoglaló köznép fogalma, majd egy hármas tagolódás - elit, katonai középréteg és köznép - szemlélete vált uralkodóvá.

Ma pedig kezdik megkérdőjelezni a társadalmi rétegződés régészeti elkülöníthetőségét.

A valódi kérdés a létszám körül forog, hisz nyilvánvaló, hogy egy kis létszámú elit nem hozhatta a nyelvet.

A középkorban az összes ismert államalakító elit - például gótok, frankok, longobárdok, bulgárok - nyelvileg beolvadt az őslakosságba.

Immár körülbelül kétszáz honfoglaló genetikai adatát ismerjük 26 temetőből, és ezek egybehangzóan a kis létszámú fegyveres elit elméletét támogatják.

Azonban csak most kezdjük vizsgálni a „szegényesebb, köznépi” honfoglalás kori temetőket.

A kérdés, hogy ezek a korábbi helyi lakosság tagjait vagy a „beköltözők” köznépét rejtik-e, genetikai eszközökkel valószínűsíthető, amennyiben a kétféle népesség genetikailag elkülöníthető.

Ez azonban csak a honfoglalást megelőző népesség genetikai vizsgálatával együtt válaszolható meg.

A honfoglalók és a volgai tatárok

A honfoglalókhoz leghasonlóbb ma élő népesség a volgai tatárok és a baskírok.

Populációgenetikai elemzésünk azt mutatta, hogy a honfoglalók a tatárok egyik komponensét alkotják, de ez fordítva nem igaz.

A volgai tatárok történetileg több népcsoport összeolvadásából származnak: a 8. századi volgai onogur-bolgárokból, akik a helyi szkíta-finnugor népekkel keveredtek, majd a 13. században az Arany Horda kipcsák tatárai olvasztották magukba őket.

A tatárok „honfoglaló komponense” történetileg leginkább az onogur bolgároknak feleltethető meg, akik ráadásul azon kevés népcsoport közé tartoznak, melyeknél a honfoglalókkal megegyező részleges lótemetkezést dokumentáltak, és akiknél a honfoglalók között igen gyakori jelképes koponyalékelés szokása is ismert.

A kalandozások háttere és működése

A honfoglaló törzsek hadrafogható népessége 895-től 1000-ig legalább hét évtizedében mintegy ötven, más források szerint hetven alkalommal indult felfedező útra, főként déli és nyugati irányban.

A fegyverforgatók nagy részének saját állatállománya volt, de ahelyett, hogy tavasszal kihajtották volna a nyájakat a domboldali vagy folyóvölgyi legelőkre, inkább hadakozni mentek.

Mivel az állatállományt a család gondozta, ezért a fiatal, hadrafogható családtag ment a hadi vállalkozásba, az idősebbek pedig otthon maradtak az állatokkal, amelyeket remekül el tudtak látni, hiszen egész életükben ezt csinálták.

A „kalandozó” hadjáratok sikere nagyrészt a meglepetésszerű váratlanságon alapulhatott. Szinte a semmiből jelentek meg a lovas támadók, kifosztották a kiszemelt helyeket, és mielőtt áldozataik segítséget kérhettek-kaphattak volna, már a hetedik határban jártak.

A kalandozók azonban nem mindig a maguk jószántából mentek, hanem sokszor felkérésre, megállapodás szerint, az ellenérdekelt uralkodóval szemben.

Ha volt egy belháborús konfliktus uralkodók és trónkövetelő között, akkor az, aki ellen felbérelték a „kalandozókat”, számíthatott rájuk, noha a váratlanság valóban sokat segített.

Nem tudhatták a támadás konkrét helyét és idejét.

A korabeli nyugat-európai hadszervezet zömét még mindig a gyalogos katonák adták, nem pedig azok a páncélos lovas vitézek, amelyeket a történelmi filmekben szoktak szerepeltetni.

Voltak persze olyanok is, de nagyon kis létszámban.

Ezeket a hadseregeket váratlan támadás esetén nagyon nehéz volt összegyűjteni.

Ha a támadó had vezetője elég ügyes és ravasz volt, akkor az összetoborzásukat megakadályozta.

Maradt a megtámadott uralkodó jól felszerelt, tapasztalt harcosokból álló lovas serege, de ahhoz nem volt elég erős és nagy, hogy sikerrel szállhasson szembe a támadókkal.

Ha pedig a „kalandozók” vezére még ügyesebb volt, akkor ezt az ellenfelet beszorította egy várba és ott tartotta, amíg a védelem nélkül maradt vidéket lerabolta.

Ugyanakkor a portya sikere és a mozgékonyság fordítottan arányos volt, mivel minél sikeresebb volt a portya, annál több holmit és kiváltható vagy a rabszolgapiacon eladható foglyot kellett cipelni, annál lassúbbak lettek a támadásban villámgyors potyázók.

Dehát minek a foglyokat hosszú úton cipelni, etetni-itatni, felügyelni, hogy meg ne szökjenek, amikor helyben, esetleg a családjuk hajlandó kiváltani őket?

Így is tettek és sokkal szerencsésebb megoldás volt a telepakolt iszákkal hazatérni.

A hadjáratok útvonalai és szövetségesei

Arnulf birodalma a Dunántúl egy részét is magában foglalta, birodalmi központja pedig viszonylag közel esett az etelközi magyar szállásokhoz.

Azért az ő ellenségei is igénybe vették a magyarok szolgálatait.

Már a kezdet kezdetén nagy fontosságú csatát nyertek a korai „kalandozók” a Velence és Padova között az Adriába ömlő Brenta folyó völgyében, ahol 899-ben nagy győzelmet arattak.

Az ilyen hadjáratok arra is alkalmasak voltak, hogy jobban megismerjék a lehetséges útvonalakat, valamint a megsarcolható településeket.

Már a Kárpát-medencéből indulva igen, de arra, hogy Etelközből indulva is ez volt a céljuk, és így tettek volna, erre nincs adatunk.

Nyelvi és diplomáciai kapcsolatok

Nemcsak a portyázók helyi kalauzokkal folytatott kapcsolata, hanem a törzs vagy nemzetség vezetőjének a „kalandozás” megbízójával és megrendelőjével folytatott érintkezése is fontos kérdés.

Ez a mai napig megválaszolatlanul maradt, mert erre sincsenek forrásaink.

Arra azonban vannak, hogy amikor 942-ben, meghívásos portyán ismét Itáliában járva a munkalehetőség nem jött létre, mert meghívójuk kibékült ellenfelével, hogy ne haragítsa magára a magyarokat, a magyarokat meginvitáló fél kalauzt adott melléjük és Hispániába irányította őket, ahol a Cordobai Kalifátus uralma alatti területeket dúlták fel.

Ebben a „kalandozásban” még talán nem, de néhány évvel később Tormás, a szájhagyomány szerint Árpád dédunokája, Bizáncban tűnik fel, mint Bíborbanszületett VII. Konstantin császár adatközlője.

Társa, Bulcsú oldalán szerepelt, akit az augsburgi csata után végeztetett ki a német-római császár.

Az itáliai és hispániai tárgyalások nyelvéről nincs megbízható adatunk.

Konstantinápoly az akkori világ egyik legnagyobb városa volt, ahol a mindenféle náció tagjai menedéket találhattak.

Nagyon kevés részletes leírás maradt meg ezekről a kérdésekről, úgyhogy nagy általánosságban lehet mondani közhelyeket, sok tudományos bizonyítékkal és részlettel azonban nem szolgálhatunk.

A honfoglalók fegyverzete és katonai taktikája

A visszacsapó íjat ismerték, sőt a Cordobai Kalifátusban gyártották is.

Az avarok révén pedig a Frank Birodalom keleti részén ugyancsak ismerték.

Csakhogy a honfoglalók fegyvere más konstrukció volt: Belső Ázsiából származó, fejlettebb, korszerűbb változata a visszacsapó íjnak, jobban kezelhető, könnyebb, erősebb, strapabíróbb hadiszerszám.

Tegyük hozzá: taktikai vagy stratégiai léptékben ezek kis különbségek voltak.

Nem gondolhatjuk, hogy Nyugat-Európában vagy Bizáncban nem ismerték ezeket a hadi cseleket.

A bizánciak a színlelt visszavonulás vagy a lesből való támadás taktikájáról és stratégiájáról egész katonai értekezést írtak: hogyan kell ilyen portyázó hadviselést folytatni.

A kalandozások sikerei és fordulópontjai

A „kalandozások” hosszú távú sikersorozatot jelentettek a honfoglalók számára, hiszen a 890-es években kezdődtek és a 970-es években értek véget.

Egyébként számos csatát megnyertek nyugati és keleti ellenfelekkel szemben, nemcsak a már említett Brenta-völgyit és a pozsonyit.

Ezért aztán sok kritika éri a hivatalos történelemtanítást, amely csak a vesztes csatákat veszi számba, a győzteseket nem tanítja.

Ahhoz, hogy megalapozzák 1100 éves ittlétünket, meg ahhoz, hogy adófizetésre kényszerítsenek szomszédos uralkodókat, sok mindenkit le kellett győzni.

Adott esetben nyílt csatában is.

A megtörténtükön túl, vagyis azon kívül, hogy hol voltak és kik voltak az ellenfelek, nem sokat tudunk ezekről az eseményekről.

Ami biztosnak látszik több mint ezredévnyi távolból is: volt egy egészen kiemelkedő képességű generáció a honfoglalás korszakában, amelynek tagjai rendkívül nagy harci tapasztalattal rendelkeztek és ezt a tapasztalatot sikeresen kamatoztatták a 910-es, 920-as években is.

Merseburg és Augsburg

A korábbi nyugat-európai decentralizáció és kaotikus hatalmi harcok abbamaradtak és egy erős, centralizált uralom kezdett kialakulni: a Német-római Császárság.

Ez is, mint annyi más, nem egy csapásra változott meg.

A 933-as merseburgi kudarc például nem vereség volt, hanem egy meg nem vívott csata, amely le sem zajlott.

A magyar hadak észrevették, hogy csapdába csalták őket és kimenekültek belőle.

Ezt a csatát azonban meg kellett volna vívni és meg kellett volna nyerni ahhoz, hogy a szászok, akik addig adófizetői voltak a honfoglalóknak, továbbra is adófizetők maradjanak.

Az augsburgi vereség már jól megfogható, súlyos katonai vereség volt.

A had távol volt a honi szállásterületektől, és a csatában meghaltak mellett a foglyok nagyrészét, mindenekelőtt a vezetőket, köztük Bulcsút, a harmadik legmagasabb rangú vezetőt, kivégezték, felakasztották és gondoskodtak arról, hogy mindennek a híre eljusson a Kárpát-medencei fejedelemségbe.

Arról nem szólva, hogy az életben maradt menekülőknek sok-sok napi ellenséges járó- vagy inkább lovaglóföldön kellett átvergődniük, miközben a helybéliek módszeresen vadásztak rájuk.

Foglyokat, köztük magas rangú, értékes vezetőket kivégezni akkoriban nem volt bevett szokás, nem annyira az akkor még nem létező genfi egyezmény miatt, hanem mert el lehetett őket adni, váltságdíjat lehetett értük kapni.

Gondolom, rövid- és hosszú távú bosszú lehetett a vezérelv: egyfelől megbüntetni a betolakodókat, másfelől elejét venni annak, hogy az elengedett vezérek újabb csapatokkal térjenek vissza.

Mai fogalmaink szerint értékelve: a vesztes fél vezetőivel úgy bántak, mint köztörvényes bűnözőkkel.

A kalandozások emlékezete és a politikai átalakulás

Ennek ellenére nem kell kizárólag szégyenkeznünk a kalandozások miatt: a háború az már csak ilyen.

A franciák sem szégyenkeznek a fél életét háborúkkal töltő Nagy Károly vagy Napóleon miatt, sőt: kultuszuk van.

A svédek, dánok és norvégok sem szégyenkeznek a „kalandozásokkal” nagyjából egy időben lezajlott viking pusztítások miatt, hanem ügyesen becsomagolják és úgy adják el a világnak.

A „kalandozások” ritkulása vagy elmaradása szépen követhető a hazai elit egyre szegényesebb sírmellékleteiből is: nem telik már annyi luxuscikkre.

A történések, a történelem eseményei világosan mutatják, hogy ez és ez történt, s ennek következményeképp az és az változott.

Ez igaz, de nem tudjuk, hogy mi történt.

Valójában a Kárpát-medencébe beköltöző honfoglaló népesség történetének ezek a lapjai hiányoznak.

Hogy mi történt 997-ben és 1000 karácsonyán, azt tudjuk.

De hogy ez hogyan függ össze a kalandozásokkal, arról nincs megbízható adat.

Bulcsú halála komoly veszteség volt a törzsszövetség számára, de mivel nem az Árpád nemzetség tagja volt, nyilván erősítette az Árpád-utódok helyzetét.

Miért? Nem tudjuk, hogy kik a többi szereplők, nem tudjuk, hogy milyen politikai játékokat játszanak, nem tudjuk, hogy mi a belpolitika a Kárpát-medencében.

Arról sem tudnánk, ha permanens polgárháború lett volna Augsburgot követően.

Az összes olyan történeti munka, amely ezzel a korszakkal foglalkozik, találgatásokkal pótolta ki a tudást.

Erről nincs mit mondani, azon kívül, hogy tudjuk: a X. század végén az Árpádok kiemelkednek ebből a mezőnyből.

Azt is tudjuk, hogy Géza fejedelem megbékél a németekkel, de hát erre nagy szüksége volt, lévén, hogy ő a Kárpát-medence nyugati részén birtokolt területeket.

Neki mindenekelőtt a nyugati szomszédjával kellett megbékélnie, aki még soha nem volt olyan erős korábban, mint akkor.

Tehát van egy erős valószínűség, hogy létrejön az a békülési folyamat, aminek a végén hatalmának erősítésére a fia számára feleségül kéri és kapja a bajor hercegnőt.

Ezenkívül más nem állítható felelősséggel.

A törzsszövetség kérdése

Beszélhetünk egyáltalán a X. század második felében még meglévő, működő törzsszövetségről?

A törzsszövetségről egyáltalán és általában nagyon keveset tudunk, de őszintén szólva nem tudok jobb elnevezést arra a politikai szervezetre, ami a keresztény Magyar Királyságot megelőzte.

Nem létező dolgokról pedig nincs mit beszélni.

A X. század közepén Bulcsú még karha, Szent István korában pedig úgy tűnik, hogy már nincs ilyen rang.

Györffy sokat írt arról, amiről valójában nem tudunk szinte semmit.

A probléma ugyanis ott kezdődik, hogy nem ismerjük azt a szervezeti és társadalmi hierarchiát, amelyben a honfoglaló társaság élte az életét.

Innentől kezdve nem az a fontos kérdés, hogy a szóban forgó egységet törzsnek vagy nemzetségnek nevezem.

Mert egyébként lehet, hogy ők egyiket sem használták.

A problémát abban látom, hogy kitalálhatunk mindenféle modern definíciót arra, hogy mi az, hogy törzs, mi az, hogy nemzetség.

Csak éppen azt nem tudjuk, hogy a honfoglalás korában a Kárpát-medencei társadalom milyen szisztémában szerveződött és hogy ők erről mit gondoltak.

Az biztos, hogy voltak nagyobb egységek, amelyeket a bizánciak feljegyzésre érdemesnek találtak, s ha ezeknek nem lett volna politikai szerepük, akkor nem is jegyzik fel a nevüket, de nem tudjuk, hogy pontosan miképp is működött ez az egész.

A harang közösségi jelentősége

„Szegény az eklézsia, maga harangoz a pap” ismert közmondás volt.

Azt az anekdotát, miszerint a faluba érkező püspököt azzal köszönti a kurátor a falu végén, hogy „Ezer és egy oka van annak, hogy nem harangozunk”, sorolná az okokat, s az első helyre teszi, hogy nincs harangunk.

Mire a püspök gyorsan megjegyezte: „Hagyja kurátor uram az ezret!”

De hogy Alsó- és Felsőjózsa leányegyházainak két nagy szomszédja, Debrecen és Böszörmény olyan harangokkal büszkélkedhetett, melyeknek hangjai messze a Hortobágyig elhallatszottak, tény volt.

Alkalomról alkalomra hívogattak istentiszteletre, kikísérték a halottakat utolsó útjukon a temetőbe.

Bizony, a két leányegyházban ez az öröm, ez az élmény nem tölthette be az egyháztagok szívét.

Sem istentiszteletre, sem más alkalomra nem hívogattak harangok és a temetőbe sem kísértek ki senkit.

A köznyelv tréfásan azt is megjegyezte, hogy „A debreceni harang azt mondja: búzakenyér, sült hús, a böszörményi pedig úgy válaszol, hogy tyúkhús, kalács”.

Vajon bosszantotta-e a józsai szegény embert, vagy szívének mélabús érzéseit kavarta fel ez a tény?

Igaz, hogy ők, az első keresztyének utódai harangszó nélkül is mentek az istentiszteletre.

Hiszen azoknak sem volt harangjuk, s mégis mentek.

S ha lesz is harangjuk, hosszú ideig nem azt fogja kongatni, hogy búzakenyér, sült hús vagy tyúkhús és kalács.

Hogy miképpen fogják szerény ételeiket harangjuk által a légbe messze hallatni, nem tudjuk.

Lencsés Péter felsőjózsai, Varga Bálint alsójózsai főgondnok presbitertársaikkal együtt sokat töprengtek ezen.

Egy-egy vásár vagy egyéb alkalom során, ha találkozott a két leányegyház egy-egy tagja, nem maradt ki beszélgetésükből a harang.

Mert imaházuk szerény, egyszerű volt már, de harang… az egy távoli vágy.

„Jól érzik kendtek magukat harang nélkül?”

A torony és a harang a büszkeséget élesztette a gyülekezet tagjainak keblében.

Voltak már olyan helyek, ahol adományozók azon versengtek, hogy ki ad nagyobb harangot, a gyülekezetek pedig, hogy melyikőjük épít magasabb tornyot.

A józsakerti szőlőskertek egyszerű lakói egyikkel sem büszkélkedhettek.

A felsőjózsai harang története

A macsi földesúr, Dragota Ignác nagyságos úr, aki nem a helvét hitvallású gyülekezet tagja, cselédeinek és munkásainak vallását tiszteletben tartotta.

Nem átallotta családjával együtt egyszer-egyszer a felsőjózsai imaházba menni istentiszteletre.

Bár lovai kényelmes, rugalmas ülésekkel ellátott kocsiján hamar beröpítették Debrecenbe, a Szent Anna-templomba.

Szerette ezt az impozáns, 1721-1746 között épült templomot.

De alattvalói hitének előmozdítására igyekezett mindent megtenni.

Egy alkalommal magához hívatta a felsőjózsai leányegyház elöljáróit, Balogh József főgondnokot, Czecze István algondnokot, és elmondotta nekik, hogy Ulrik Mátyás eperjesi harangöntő mestertől már levélben megrendelt egy 100 fontos harangot az egyházközség részére.

Abbeli kétségeiket, hogy hova teszik, eloszlatta azáltal, hogy kész az imaház udvarán saját költségén egy haranglábat készíttetni.

Pünkösd szombatján Dragota Ignác nagyságos úr és családja, valamint nagy számmal egybegyűlt gyülekezeti tagok jelenlétében az imaház udvarán ünnepélyesen birtokba vették a csinos haranglábra deli legények által felemelt 100 fontos harangot.

Megilletődötten hallgatták a megszólaltatott harang hangját.

Büszkeség töltötte el a szíveket.

Bihari Gábor lelkésztanító igehirdetése és Dragota Ignác nagyságos úr szavai mélyen szívükbe vésődtek.

A hálanyilatkozatot a család erényes tettéért „magasztaló szózatokban nyilvánítják ki” többen is az alkalmi szónokok közül.

A harang egyszerű felirata: „A Dragota család által emlékül Jósának” hosszú időre kifejezte: „Együtt, egymással, egymásért Isten előtt”.

Hiszen az ajándékozási iratban az is rögzítve van, hogy a harang nemcsak a felsőjózsaiakat szolgálja, hanem az „alsójózsai halottakat is kikíséri utolsó útjukra”.

Kiss József alsójózsai főgondnok és Bencze István algondnok kissé szomorkásan megjegyzik: „Lesz-e nekünk ilyen patrónusunk, vagy saját erőnkből mikor tudunk harangot öntetni?”

A felsőjózsai leányegyháznak ajándékozott 2 q harangról az adományozó levél négy példányban beszél az utókornak önzetlen, lelki, szellemi jó ügyet pártoló patrónusokról, egy családról, mely a sokak között egy.

A későbbi krónikás szomorú megjegyzése, hogy ezt a harangot, sok más társával együtt, az I. világháború szörnyű pokla elnyelte.

A felemelő ünnepség után, a pünkösd ünnepe elmúltával, Bihari Gábor lelkésztanító, Balogh József főgondnok és Czecze István algondnok kötelességüknek tartották, hogy még egyszer kinyilvánítsák hálás köszönetüket.

Meghatódottságuk még nagyobb volt, amikor a nagyságos úr az imaháznak cseréppel való befedetéséhez támogatását ígérte.

A sütőharang és a rejtőző történetek

A harang története egyszerre kapcsolódik az öntészethez, az egyházi élethez, a helyi közösséghez, a háborús veszteségekhez és a történelmi emlékezethez.

A honfoglalók korának és a későbbi magyar századoknak a kutatása ugyan más-más forrásokra támaszkodik, mégis közös bennük, hogy a múlt sok részlete csak töredékesen maradt fenn.

Némely egyházközségben komoly nyilvántartást vezettek a harangokról, máshol semmi adat nem maradt fenn.

Ugyanígy a honfoglaló népesség történetének számos lapja hiányzik, és az összes olyan történeti munka, amely ezzel a korszakkal foglalkozik, találgatásokkal pótolta ki a tudást.

A harangok azonban nem pusztán tárgyak, hanem a közösségi élet hangzó emlékei. Istentiszteletre hívnak, a halottakat kikísérik utolsó útjukra, és felirataikban megőrzik az adományozók, a gyülekezetek és az egykori történelmi korszakok emlékét.

Ezért méltán lehetnek büszkék az öntészet, az egyházművészet és az iparművészet e kiemelkedő alkotásaira azok is, akik kutatják őket, és azok is, akik megszólalásukban ma is Isten hívását, a közösség összetartozását és a múlt jelenlétét hallják.

tags: #a #honfoglalok #bujdoso #nevu #suto #harangja